Kövessen bennünket:
Láncos nyárutóNémeth István2012. szeptember 14., 03:44 |
A múlt heti, hatalmas vitát kiváltó szederindás jegyzetünkben, miként a Nagyérdemű bizonyára emlékszik, szóltunk már a láncokról, amelyeket a biciklitolvajok ellen hoztak használatba a járgányok tulajdonosai, merthogy a kerékpárok elszaporodásával az ellenük irányuló diverziók is elszaporodtak. Még a gazdaságilag legvirágzóbb városainkban sincs annyi kerékpár-megőrző, amennyiben mindenki bringájának hely jutna. Így aztán szükség mutatkozott a láncra. Amivel az üzletajtóhoz erősíti az ember a kétkerekűjét, míg beugrik a boltba egy doboz mosóporért.
A szóban forgó láncot viszont nem csupán a kerékpárok leláncolásához használják az utóbbi időben.
Erről szeretnénk szólni az alábbiakban.
Minden jel arra utal, hogy közeleg a nyárutó. Különös hangulata van. Előttem már sokan megfogalmazták, leírták, elmondták, hogy milyen. Számomra szép, de borongós is egyben, mint minden, ami az elmúlást juttatja eszünkbe.
Gyerekkorom egyik legtisztább emléke fűződik hozzá.
A nyár vége felé valahogy mindig megváltozott az utcánk képe, hangulata. Pedig az utcát máskor is felsöpörték legalább hetente egyszer, de szombat estefelé mindenképpen. És ha nagyon poros volt, fel is locsolták, a locsolóedény csűcsére kannarózsát húzva. Aki ezt a munkát a saját háza portája előtt nem végezte el, ezt erősen megszólták. Miként azt is, aki télen a havat „elfelejtette” maga elől eltakarítani. Igyekezett is ennek mindenki eleget tenni, szigorú íratlan szabály lévén.
Egy ilyen felsöpört, feltakarított falusi utcán másnap, vasárnap, ünneplőbe öltözve, a nagymisére igyekezve egészen másképp haladt végig az ember, mint közönséges hétköznapi hajnalokon munkába igyekezve.
De az igazi ünnepet ezek az utcák vasárnap délután mutatták. Amikor szállingózni kezdtek félünneplős öltözékben a házak előtti kispadokra a beszélgetésre, új hírekre, ártatlan pletykákra szomjas bácsikák és nénikék. Ekkor ünnepelt igazán csak az utca. A házakban, a házak körül minden rendbe téve, elvégezve, a pihentető társalgás ideje kezdődött. Akinek a kispadon nem volt állandó helye, az hozta magával az ülőkét, a kisszéket, a sámlit.
Láncra, amivel az ülőalkalmatosságot a fa törzséhez erősítették volna, nem volt szükség. Sámlilopásra senki se vetemedett.
A bandázókkal kivirágzott, nyár végi, vasárnap estékbe nyúló falusi utcák szép emlékét ezek a városi utcák juttatják az eszembe, amelyeken mostanában hőbörgök.
A toronyház alatt, a bejárat előtt három nénike üldögél, pedig valószínűleg azért ereszkedtek le, hogy együtt legyenek, magányosságukat oldandó, elbeszélgessenek. A tizenhárom emeletes házból, a legalább százharminc lakóból hárman. A lakókat nem tágas udvarok és virágzó kertek választják el egymástól, hanem csupán egy fal, mégis messzebb vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. A három nénike azonban megtalálta egymást.
A suta kis padon csak ketten férnek el, a harmadik egy műanyag karosszéken ül. S ez a két ülőalkalmatosság használat után a ház előtt lévő fa törzséhez van láncolva!
Akárcsak azok a város által kihelyezett padok is, amelyeket az utca maradék bandázói kiszaggattak eredeti helyükről, hogy láncra kötve kedvenc fészkükre vonszoljanak és éjszakára a fák törzséhez erősítsenek.
Mintha valamiféle zavarodottság venne rajtunk erőt: a kerékpárok, a padok s fák helyett nem másokat kéne megláncolni?
|
A cikkhez nem kapcsolódik más írás.
Magyar Szó© 2003 - 2013 Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Development: CNT | Hosting: CNT
Avast antivirusna zaštita