Szabó Palócz Attila elképesztő mennyiségű szöveget ír, olybá tűnik, mintha nem lenne magánélete, kenyérkereső munkája, de még pihenésre, alvásra se lenne szüksége, és legalább két számítógépbe gépelne különböző szövegeket párhuzamosan, vagyis egyszerre.

Így tűnik legalábbis, mégsem feltételezem róla ezt a szimultán alkotási módot, mert még nem hallottam példát róla. Valami trükkje viszont csak van, mint azoknak, akik úgyszintén hatalmas életművet hagytak az irodalomtörténetre. Nem gondolom, hogy abban rejlik a titok, hogy a szokásosnál gyorsabban gépel, hanem inkább abban, hogy folyamatosan van mondanivalója, és végső soron: szeret írni.

Éppen az előbbiek miatt lepett meg a Püski Kiadónál megjelent VERSeny(v) című füzete a maga szerény 62 oldalával. Az meg fölöttébb talányos számomra, hogy ebbe a szerény válogatásba hogyan került bele 1998-as és 2005-ös vers is. Mert nem hiszem, hogy az újak közül ne jutott volna elegendő a gyűjteménybe. Lehet, hogy a 2004-ben Magyarországra települt költő ezen versek beemelésével kívánt teljesebb képet nyújtani költészetéről a magyarországi olvasóknak.

Másfelől úgy érzem, nem is igazán a keltezés a fontos, hiszen e kettőn kívül a többi versét nem dátumozta, hanem a versek keletkezésének helye, Srbica, és Topolya, Koszovó és a Vajdaság. És korántsem a kíváncsiságot csigázó különlegességként, kellően nem ismert egzotikumként jelenítve meg e két helyet, hanem olyan toposzként jelölve, ami lét- és sorsmeghatározó lehetett, volt a költő életében. Vagyis hogy idegenségét tudatosítsa magyarországi olvasóiban.

Erre a feltételezésre vezet a Verstündér című verse, amelyben magányról, elesettségről, elveszettségről, rejtőzködésről, megbúvásról, esendőségről szól, illetve a Jelenléti ív című költeménye, amiben távolságtartásának, távolmaradásának főbb okainak ered nyomába, magát „a kifújt, messzibe eresztett / cigifüst néma lírikusa”-ként tételezi, aki már saját versében sincs jelen. Versbe hívja viszont elhagyott otthonának lírai meghatározóit, Tolnai Ottót például, meg Ladik Katalint, de szójátékaiban felismerhető Sziveri János, Kalapáti Ferenc, Csorba Béla költészetének hatása, ám Szabó Palócz egyikükkel se azonosul, önálló poétikát mutat föl, amelyben, úgy érzem, hozzákeményedett a vers az élethez, a kötet reflexív darabjai legalábbis ezt a folyamatot látszanak dokumentálni. Szembeötlő ellenpont ehhez a keményedő, szikárabbá és tragikussá váló létszemlélethez a már említett 1998-as vers, a 101 albán kislány, amelynek drámai és tragikus lendületét megtöri a versbe beépülő deklaratív közhely, „a gyermekek a háborúk kiszolgáltatottjai”, szemléltetve és tudatosítva, hogy 1998 augusztusában a költőben még nem különült el egymástól az élmény, az indulat, a feszültség és a költői szándék, ezek egyfajta szó-akcióba szervesültek.

Higgadtabban, lecsitulva szólnak budapesti egzisztenciális, szociális és morális látleletei, köztük olyan remeklések, mint a Tompa lámpafényben, Álmennyezet, Holmi torz tartományban, Vallomástalan. Olyan versek ezek, amelyekben a költő kemény fogást talált a világán, s korábbi állításával szemben nyakig benne van úgy a létben, úgy saját versében, korántsem „a messzibe eresztett / cigifüst néma lírikusa” már, hanem a jelen minden pillanatával párbeszédben álló költő.

A kötet fölépítése eklektikus, a három ciklus (Brokát, Pesti srácok, Frazeológia) egyaránt tartalmaz hosszúverset, haikut, archaizáló szóhasználatot, egyéni szóalkotást, szójátékot, reflexív és önreflexív sorokat. Itt most újra előhozakodhatnék azzal a feltételezéssel, hogy Szabó Palócz Attila ebben a sokszínűségben kívánt megmutatkozni a magyarországi publikum előtt. Ám aligha lenne igazam, sokkal valószínűbb, hogy ő így ír: a világ iránti reakciója maga találja meg a formát a költői eszköztárban.

A könyv tördelése ugyszintén eklektikus, aminek viszont nem tudok felhőtlenül örülni. Tipográfiája egységesen szikár, nem különösebben szemet gyönyörködtető látvány, az oldaltükrök pedig egyenesen bosszantók, manapság már ritkán látni olyan könyvet, amelynek oldalain följebb-lejjebb csúszkálnak a verscímek, a sorok pedig attól függően szellősek vagy egymáshoz ragasztottak, hogy kifér-e egy oldalra a vers, vagy sem.

Emlékszem, kezdő kritikus koromban olvastam egy idősebb kolléga írásában, hogy a verskötetek meddő papírpazarlásnak tekinthetők, mert egy-egy lapon mindössze néhány sor áll, a többi üres. Meggyőződésem, hogy a verset körülvevő ürességre, vagyis fehérségre szükség van, mert verset nem ponyvaregényként olvasunk, nem faljuk a szavakat, hanem megrágjuk őket. S Szabó Palócz Attila verseit érdemes megrágni.