Öreganyám, Lukács Verona igazi mesefa volt. Banó István ősforrása.

Banó Istvánról keveset tud a zentai manapság, pedig illenék sokat tudni róla, hiszen ő volt igazán első fecskéje a zentai szájhagyomány begyűjtésének. És, ami ennél sokkal több, iskolát teremtett, máig élőt és terebélyesedőt, Fábry Jenő kedves plébánosunk megfertőzőjét, Ő avatta be Tripolsky Gézát, Burány Bélát meg Nagy Vilmost, a zenetanárt, a szellemi és tárgyi néprajz világába, és ők aztán, mert lelkierejük volt hozzá, és felkentségük is, iskolát teremtettek e tájon, és ez az iskola él, működik, terebélyesedik, sok hallgatója volt, van és lesz is. Számomra az a legmagasztosabb, hogy magam is részese lehettem a csermely vizének, szinte az ősforrás csurgatta lelkembe a legősibb világ legszebb képeit és történeteit.

Banó Istvánt nem ismertem személyesen.

Fábry Jenő plébános úr keresztelt, életutamat haláláig követte, kaptam tőle valóságos pofont is, ezért lelkem legmélyéről ma is hálás vagyok neki, és batyumba rakta azt a hamuban sült pogácsát, amelyet apai nagyanyám és az édesanyám együtt gyúrtak és sütöttek, ám ő áldotta meg, bátorított, menj csak, Pista, előre nézz, de ne feledkezz meg a tieidről!

Kik is azok a tieid?

Rokonaim?

Diákjaim?

Unokám, Péter?

Ó, Istenem! Mindannyian!

Negyvenéves találkozóra készülök: én voltam az osztályfőnök. Mire is emlékeznek velem kapcsolatosan az én diákjaim? Én mit is raktam valóságos batyujukba? Tettem-e bele valami történetet, mesét, amelyet örököltem, drága öreganyám regélése eljutott-e hozzájuk? Megmaradt-e bennük? Megoldották-e azt a batyut? Fontosak ám ezek a kérdések, mert ők lassan, az én régi zentai diákjaim, különösen a lányok, mesélgethetnek már unokáiknak is, aztán arról szólnak-e, amit én öreganyámtól rájuk hagyományoztam?

Péter unokámnak én meghagytam a fontos történeteket. Olyanokat, amilyenekről a szakemberek súlyos tanulmányokat írnak. Péter unokámat nem érdekli a mese tudománya. Ötéves éppen elmúlt, öregapja regélése az élmény. És nekem is az jelent igazi csodát, ha megeleveníthetem öreganyám, Petikém ükmamájának történeteit.

A legfurcsább, hogy a fiamnak hajdanán a brémai muzsikusok történetét kellett fölelevenítenem, mert azt szerette igazán, csacsikát és kakaskát rajzolt még a szoba falára is, szidott anya aztán bennünket, mint a bokrot, de esténként megelevenedtek a német állatok, a csacsi, a kutya, a macska és a kakas, és csak később konkurált velük az űzött-vágott Bakkecske, aki beköltözött a Kisnyúl házába. Petikém is kedveli ezt az Arany László által begyűjtött népmesét, ám én tudom, ez a mi családunk egyetlen igaz folyondárja, mert a nagyanyám csak néha mondta nekünk, kiskorunkban, viszont apánk esténként fölmondta, ez a mese penzuma volt, addig el sem aludtunk. Tátott csőrrel lestük esténként apánk erőteljes megnyilvánulását:

– Dübű, dübű lábammal, megdöflek a szarvammal!

Petikém kedves meséje a Bakkecske, jobban is tudja már, mint öregapja, de ez a dolgok és mesélések természetes folyamata. És mindig elmondom unokámnak, ezt a mesét dédöregapád hagyományozta rád, a Balogh Dédtata, az én apám, és mutatom az apám képét, és nézi a gyerek mindig, hosszan, tán lelke csápjai tapogatják apám arcvonásait az amatőr képeken, nem tudom, de mindig megkérdezi a szemle után:

– Ő a te apád, Tata?

– Igen.

– Azt hiszem, hasonlítok rá.

– Talán Bérces dédapádra is?

– Biztosan rá is.

És a fejbólintás mindennek a megerősítése. És így is van rendjén.

Hát a mese? A mi zentai mesénk?

Ó, a mesénk kegyetlen valóságunk is! Életünk meghatározó története! De melyik mesénk is az? Ki tudhatná? A szakemberek, mesetudósok, meséket szőrszálhasogatók mindenre választ adnak. Istentelen nagy a tudományosságuk!

Mindenféle tudományos meseelméletet elolvastam, amely számomra elérhető volt, de egyetlenegy sem segített engem abban, hogy mesélni kezdjek közösségünknek. Mesefa nagyanyám volt, Lukács Verona. Én csak fölidézem boldog gyerekkorom. Foltos nadrágú volt az pedig, sokáig mezítlábas, de különös is. Nagykorúságomig megélt az én apai nagyanyám, és nemrég halkult el édesanyám. Ők ketten, de az én szépszavú apám is, azt plántálták belém, add tovább, amit tőlünk kaptál, édes fiam!

Én meg továbbadtam. Ezek a könyveim. Sikerült-e? Unokám kicsi még, nem válaszol, csak hallgatja regélésem, ám régi diákjaim ajka megnyílhat! Megkérdezném őket: mit is, kiről is meséltek unokáitoknak?

Ó, ez a negyvenéves találkozó! Megfoghatatlan, hogy én is részese voltam! Tolulnak a kérdések! Mit is ért az én tanári életem? Mit is az ifjonti hevület?

Akkor mondtam zentai magyar népmesét nékik, akkor énekeltem és tanítottam zentai magyar népdalt nékik, amikor ez nem volt tananyag, amikor ez nem volt igazán ildomos. Nem tudom, mire jutottunk. Szerettem és szeretem őket, néha velük is álmodom. Álmomban csak az Emlékiskola katedráján álltam eddig. Pedig voltak életemben meghatározóbb pulpitusok is, ám a szellem szelektál!

Zentai népmesét ugyan nem tanultam régi nyolcadikos diákjaimtól, de az Ó,bagó,tejóbagó,angyalibagó! kezdetű népdalt unokám, Péter is elénekli, és milyen jó hangja van hozzá! És Bózsó Tibor réges-régi kisdiákom gondolt-e arra valaha, hogy tanára unokája azt a dalt gajdolja, amelyet ő hozott abba az ötödik bé osztályba, amely aztán kijárta az Emlékiskola nyolc esztendejét, és találkoztak gyermekkoruk után ősz fejjel és összeöregedve osztályfőnökükkel?

Ó, a mese, a csudás történet elmondása művészet! De megélése a mesének, mert mese ám az öreg tanár számára a régi osztály, a tanulók névsorának pontos fölmondása, és a képek, a megelevenedő gyerekarcok hatodik évtizedben fürdőzése, ó, Istenem, csak a te tréfád! Ezek a lányok, ezek a nagymamák!

Az én unokámnak, Péternek, legszebben csillog a szeme ezen a világon! Benne a jelen, s benne a múlt! A miénk, családjainké, ő egy igazi delta, összefolyó zentai gyönyörűség és mese. A legszebb népmese!

Ezt hagyományozom öregdiákjaimra. Ezt a történetet valaha, huszonkét évesen elmondani nem tudtam nekik, meg utána sem, mert nem találkoztunk egymással, de ma már pontosan tudom, mert volt, ami elmúlt, együtt indultunk mi, gyermekeim, az úton. Szerencsések vagyunk.

Szemünkben a könny csak gyémánt.

És erre a különleges világra talál rá a népmese hőse: ez a dolga.

És rátalál, tudom, hogy rátalál. Unokám szemében tisztán látom.

És abban az égtükör tóban, unokák szép szivárvány szemében, minden régen volt kisdiákom fölfedezi az igaz csudát, a lelkében gyökerezőt, mert ezen a világon más dolga sincs. Nagyszülőként ez egyetlen föladatunk, és különleges az a puszi, amely a nagyapától származik. Öregapámé.

Nagyanyák erre csak mosolyognak, a valódi titkokat igazán ők ismerik. Nagyapa titkát is, a mesékét is, meg a kisunokákét is. És minden nagymama szeme tiszta, égi tó, este csillagok fészket raknak benne. Azt hiszem, ez a mese definíciója. Gondolom, nem tévedek.

Amit igazán a mesével, a népmesével kapcsolatosan érzek, azt leírtam most is, máskor is. Talán érthető? Akire tartozik, ha nem is érti, átérzi mindazt, amit írtam. Definiálni tudományosan talán definiálhatnám leírt gondolataimat. Érdemes? Kellene? Minek?

Hát lehet?

Nagyanya mesél, nagyapa regél. Ez az élet. A mi mesénk, a mi életünk.

Figyelő unoka szeme, lelke fészek. Belőle kirepül mindenkori létünk. Öreg jegenyénken fészket rak az ősi madár. S e hevenyészett várat viharok le nem dönthetik. Soha. Megáll az. Örökkön-örökké.