A csapatkapitányok arca sokat elárult

A SZAKEMBER SZEMÉVEL

2012. június 26., 03:44 >> 2013. január 22., 09:06

Figyeltem az angol és az olasz csapatkapitányt, mert ők tényleg reprezentánsai országuknak. Gerrard feszült, görcsös és bizonytalan, míg Buffon nyugodt, laza és szintén bizonytalan volt (csak rajta nem látszott).

Az összes angol játékos arcán tükröződött a bizonytalanság. Az olaszoknál pedig azt éreztem, hogy lenyugodtak a nagy lázadók, és van valami érzelmi kapocs – mint amikor a szerelem átalakul egy bizonyos idő után szeretetté – a játékosok között, mert valószínűsítem, hogy ez a spontán játék, amely csak Pirlo döntésein múlik, nem lenne elég egyetlen mérkőzés megnyeréséhez sem. Andrea Pirlo viszont tényleg fantasztikus. Pont, mint Xavi, csak nem laposan, hanem a levegőben osztja a lapokat. A büntetőjével is jelezte, hogy nagyon-nagyon harmóniában van saját magával.

Mindenesetre mindkét válogatottnál óriási taktikai lemaradást vagy inkább visszalépést látok. Mintha egy kb. tíz évvel ezelőtti meccset néztem volna. Annyi volt a különbség, hogy az olaszok mentálisan nagyot léptek előre. Az angoloknál pedig, Capello távozása óta, mintha azon gondolkodnának, hogy mit is kellene mondani a népnek a kiesésük után… Rooney valami olyasmit nyilatkozott, hogy jól védekeztek, és várták a megfelelő alkalmat az ellentámadásra. Kérdés, hogy erre mit fog reagálni az angol szurkoló, ha a spanyolok játékáról a festék száradása jutott az eszébe. Kedvenceik 120 percig várták az alkalmat a kontrára, és nem jött… Az olaszokkal kapcsolatos valamennyi nyilatkozatban elhangzott, hogy kontroll alatt tartották a mérkőzést. Inkább úgy fogalmaznék, hogy kontroll alatt tartották a 0:0-t. Ilyen és ehhez hasonló mérkőzést nézve mindig eszembe jut a tiszavirág-életű aranygól. Sokkal jobban élveztem, mint ezt a plusz harminc perc passzív untatást. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem tetszett nagyon az a sokkhatás, amikor megszületett az aranygól. Sokkal nagyobb volt a feszültség a ráadásban, mert mindenki tudta, hogy egyetlen hiba, és vége. Emlékeim szerint kihozta a csapatokból a maximumot ez a szabály, mivel harminc perc alatt véletlen is lehet gólt kapni, ezért inkább minden maradék erejét összeszedte mindkét csapat – de az egyik biztosan –, és megpróbálta eldönteni minél előbb a mérkőzést. Nem tudom, hogy az aranygólszabály segített volna a tegnapi hosszabbításon, vagy nem, de az biztos, hogy több adrenalint mozgósított volna mindkét tábor szurkolóiban és a játékosokban is… Mivel a szabályalkotók elvették tőlünk ezt az élvezetet, mármint az aranygól katarzisát, azért én meghagytam az edzéseimben. Játék végén az eredménytől függetlenül bekiabálok, hogy: „Utolsó gólig… Aki rúgja, az nyert!” A játékosoknak sem válik kárára, ha a végjátékot, mint külön kiemelt stresszhelyzetet, számtalanszor átélik és gyakorolják.

A továbbjutásról döntő tizenegyesek eredménye pedig rá volt írva a két nemzeti válogatott csapatkapitányának az arcára, s le is olvashattuk már a mérkőzés kezdete előtt.

Értékelem a cikket: