Nem derül ki sok Markulik József képzőművész és pedagógus életéről azokból a naplójegyzeteiből, amelyeket verseivel és néhány képzőművészeti alkotásának reprodukciójával egyetemben a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet jelentetett meg.

Mindössze annyi, hogy évtizedeken keresztül Csantavéren volt képzőművészet-tanár, elkötelezett, de nem kritikátlanul elfogadó híve volt a konceptuális művészetnek, de megélhetési okok miatt sírkövekre is vésett portrékat, mert a megrendelők a portrét tartották legmegfelelőbb díszítőelemnek. Igaz, ezt a kényszervállalkozást is fanyar mosollyal visszaterelte a konceptuális művészet vizére, amikor a temetőt portrégalériaként értelmező meghívót készített, azt a kétféleként értelmezhető gondolatot sugallva általa, hogy a képzőművészet kiköltözött a temetőbe, vagyis a továbbiakban ott valósul meg a művészi alkotás, avagy éppenséggel vége a képzőművészetnek. Lehet, hogy ezt kívánta sugallani, de nem hitt a művészet halálában semmiképpen sem. A naplóíró okfejtésének ismeretében a portré és a temető viszonyának egy harmadik megközelítése vetődik föl valószínűsíthetőn, márpedig az, hogy ha portréfestés nem is a képzőművészet halála, de kétséget kizáróan valami más, nem képzőművészet. „A lefestett ember mindig halott. A lét nyomon követésében lelhető a művészet. Ha megérinted, megállítod, halott” – írta erre vonatkozóan.

Itt térhetünk vissza a konceptuális művészethez. Markulik szerint az alakábrázolásos festészet a régi, túlhaladott iskola mára magvaszakadt koncepciója, meglátása alapján a képzőművészetnek narratív struktúra nélkül kell megérintenie a befogadót, tehát anélkül, hogy bármilyen történet kiolvasható lenne az alkotásból, illetve, hogy azt bármilyen történettel le lehetne írni. Ebben az értelemben a képzőművészetet agyi tevékenységnek tartja, ami lehetővé teszi olyan műalkotások létrejöttét, amelyek tájképből vagy tárgyakból pusztán a művész általi hozzáképzelés révén nyernek esztétikai, vagy ha azt nem, akkor művészeti funkciót. Művészetfelfogását a múlt század húszas éveiben megjelenő „talált tárgy” és a ready made objektumok koncepciójára alapozza, elfogadja az ipari selejt művészi tárggyá minősülésének elvét is, viszont idegenkedik a hírközlési eszközök lehetőségeivel, illetve az általuk gyártott selejt nyomán létrehozható alkotásoktól, azokat ugyanis az idő fölgyorsítását segítő eszközöknek tekinti. De nem utasítja el. sőt, kísérletezik is vele. A fölgyorsult élet képében kivetülő időhiánnyal azonban nincs jó viszonyban Markulik József, hiszen szerinte a művészet cerebrális tevékenység, a műalkotás létrehozásához időre van szükség, a kapkodó élet nem kedvez a művészeteknek. A gép sokkal gyorsabban agyal, mint az ember, de művészet csupán ember által, vagy az emberben képződik meg. Megjegyzendő, hogy amíg az ipari selejtet elismeri művészi tartalmak lehetséges hordozójaként, addig a perfekt ipari terméket nem. Ténylegesen például a hanglemezek esetében nem. Mert játszhat a fölvételen a világ legjobb zenekara, és szólhat a legtökéletesebben a hanghordozó, mindenki számára ugyanaz szól a lemezjátszóról, ami ellentmond a műalkotás lényegének, az egyszeriségnek és megismételhetetlenségnek, ugyanakkor az ipari úton sokszorosított műalkotás olcsó pénzen és számtalan példányban megvásárolható, ami végső soron nem a művészet népszerűsítését vagy demokratizálását szolgálja, hanem lényegének tagadásához vezet. Sőt, nagyobb veszélyt is jelent. Markulik szerint a gép „nem csupán az anyagot bontja atomjaira, hanem magát a társadalmi létet is atomizálni akarja, hasadást idézve elő egyed és társadalom között és magában az emberben is – ez az Én szellemire és fizikaira való kettéhasításával.” A művészet alaptermészeténél fogva nem tömegesíthető, véli Markulik, a művészet eleve saját magának létezik, és azzal, hogy önmagával foglalkozik, rámutat az ember magárautaltságára. A szerző magvas megállapítása, hogy a művészet egyedüli lehetséges definíciója maga a művészet, más meghatározását nem adhatjuk, csupán körülírhatjuk.

A torzóban maradt életmű kötetben kifejtett művészetfilozófia sarkalatos megállapítása, hogy a művészet „személyes, megélt, szükségszerűen öncélú és önreflexív”. És ezzel kétségkívül egyetérthetünk. Egy másik helyen ehhez még hozzáfűzi a szerző, hogy a művészet egyik alapjellegzetessége, hogy konceptuális. Tegyük hozzá, minduntalan változó: „az esztétikai mű úgy kapcsolódhat a mozgó világhoz, ha nyitottá válik, ha lemond esztétika-központúságáról. Magyarán, ha az önmegtagadás útjára lép, miután a nyitottság feltétele a befejezetlenség, a felszakított kompozíció, a teljességgel meg nem valósult vagy lebomló (alig-alig) esztétikai mű.” Más helyen erre vonatkozóan jegyzi naplójába: „az alkotó legyen nyitott és felkészült a véletlen befogadására, és amit tegnap a véletlenből hasznosított a művészet számára, azt ma felejtse el, és ne tekintsen végérvényesnek semmilyen művészetszemléletet sem. Csak így lehet más holnap, mint ami tegnap volt. A mindig mássá alakulás rugalmassága, a nyitottság nem más, mint a megingathatatlanság, a megingathatatlan tagadása, mert éppen a megingás a továbblépés feltétele.”

Annak ellenére, hogy Markulik életéről néhány intim futamtól eltekintve valóban nem sokat tudunk meg a könyvből, gondolkodásmódjáról annál többet, naplóbejegyzései egyenesek, szókimondók, aforisztikusan tömörek, az állításokat érvek támasztják alá bennük. A teoretikus, a gondolkodó és a lényeglátó mutatkozik meg bennünk. Mintha csak füveskönyvet írt volna. Leginkább a kortárs vajdasági alkotók művei kapcsán született gondolatai tükrözik a magvasságot, az őszinte véleménynyilvánítás bátorságát, az érvelés tömörségét, kritikai szemléletének rendíthetetlenségét.

Markulik József töprengései közt olvashatunk az általa megélt korszak (1935–1994) világáról, hazáról, hitről és vallásról, kortársakról, munkáról, a kérdőjellel záruló Versek? című fejezetben pedig költői munkáiból. Legtöbbet azonban művészetről. A dolgok mindkét pólusa felőli vizsgálódásainak szemléletes példája, hogy amíg egy helyen azt írja, hogy „a népnek mézeskalács kell, és nem művészet”, addig máshol leszögezi, hogy a művészet addig él, amíg ember él a Földön. S ebben (is) bizonyára igaza van.