Földrengés rázta meg Szerbiát – kommentálta az egyik külföldi lap a vasárnapi szerbiai elnökválasztást. Sokak számára valóban nem kis meglepetéssel bírt a hír még vasárnap éjjel, hogy Nikolićra annyian voksoltak, hogy a végeredmény alig valamivel kilenc óra után már nyilvánvalóvá vált. Azt is tudtuk, hogy ez az eredmény megkérdőjelezhet minden eddigi küzdelmet, hogy felzárkózzunk a világ fejlettebb feléhez.

Nikolić harmadszor szállt versenybe Tadić ellenében az elnökválasztáson. Ő volt eddig az örök második. Most harmadjára sikerült neki.

Elemzők szerint a választók nem Nikolićra szavaztak, sokkal inkább Tadić ellen. A szegénység és a 24 százalékos munkanélküliség mellett ugyanis nem lehet a választókat arról meggyőzni, hogy milyen jól is vezette a Demokrata Párt, illetve Tadić az országot. S ilyen szempontból a választók Nikolićra leadott voksa büntetéseként is felfogható. Én sokkal inkább hajlamos vagyok ennek az állításnak hinni, semmint annak, hogy Szerbia változásokat akar, ezért kapta meg Nikolić a leadott szavazatoknak a felét.

Vajdaságban Tadić nyert. Vajdaság bizonyított: Európához akar tartozni. Nikolićnak jól jött az alacsony részvételi arány. Feltehetően azok nem mentek el szavazni, akik voksukat nem a radikálisból európaivá átvedlett Nikolićra adták volna. A 46,32 százalékos részvételi arány azt jelenti, hogy Szerbia szavazópolgárainak hozzávetőlegesen a 21,5 százaléka döntötte el, ki legyen az államelnök. A szavazók 3,15 százaléka tiltakozásként érvénytelen szavazócédulát dobott be az urnába, jelezve ezzel, hogy egyik jelöltet sem támogatja. Feltehetően jobbára értelmiségiek tették ezt. Ha nem érvénytelenek ezek a szavaztok, hanem Tadić kapja őket, akkor ma más helyzet lenne. Nem aggódna velünk együtt a fél világ, vajon milyen irányt vesz Szerbia a következő években.

Az elnökválasztás második fordulója előtt valahogy tisztának tűnt a kép. Tadić nyerni fog, a Demokrata Párt lesz a kormányalakító párt és halad az ország az európai úton. A vasárnap esti voksolás felülírt mindent. Most ott tartunk, hogy semmi sem biztos és minden lehetséges.

Sem a közbeszéd, sem a sajtó nem Nikolićtyal, meg azzal foglalkozik, hogy merre tart majd az ország, miután ő lesz hivatalosan is Szerbia első embere, vagy milyen kvalitásai vannak e funkció végzéséhez, hanem a kormányalakító koalíció, illetve a miniszterelnök kiléte a téma.

Ivica Dačić, a 2012-es választások legnagyobb győztese már a kampány idején megüzente Tadićnak meg Nikolićnak: tévednek, ha azt gondolják, hogy ketten osztozhatnak a hatalmon. Ő is itt van, és komolyan bele szándékozik szólni a nagyok dolgába. Senki sem gondolta, mennyire fontos mondat volt ez. A köztársasági parlamenti választások után az ünneplés hevében menten ki is jelentette, hogy ő lesz a miniszterelnök. Alkupozíciója ugyanis olyan, hogy még ezt is megtehette. Meg is állapodott a Demokrata Párttal, csakhogy nem Tadić győzött. S ez, ha a szocialisták szempontjából vizsgáljuk az erőviszonyokat, még inkább megerősítette a hamvaiból négy évvel ezelőtt demokrata segédlettel felélesztett párt alkupozícióját. Most már Dačić arra a kérdésre, hogy érvényesnek tartja-e a demokratákkal szóban kötött megállapodást, azt válaszolta: az egyezség arra épült, hogy Tadić fog győzni, most más a helyzet.

Nikolić sem vesztegette az időt, bejelentette, hogy Jorgovanka Tabaković, a Szerb Haladó Párt oszlopos tagja lesz a miniszterelnök.

Elemzők azt is lehetségesnek tartják, hogy Nikolić ül majd az államelnöki székben, Tadić pedig a miniszterelnöki bársonyszéket foglalja el.

Az alkotmány szerint az elnökjelöltből akkor lesz államelnök, ha letette az esküt. Ezt megteheti a még mindig hivatalban lévő parlament előtt, de az új képviselőház előtt is. Tadić 2003-ban a választások kihirdetése utáni nyolcadik napon lépett hivatalba, 2008-ban pedig 12 nap telt el. Szakértők úgy látják, most minden jel szerint messze van még ez a nap. Az alkotmány értelmében az új parlamentnek június 9-ig kell megalakulnia. Mivel a helyzet meglehetősen összetett, várhatóan nem napokig, hanem akár hetekig is elhúzódhatnak a pártközi tárgyalások.

Az államelnök alkotmányos jogköre semmivel sem nagyobb Szerbiában, mint a környező országokban. Hogy ez mégis másként nézett ki Tadić nyolcéves államelnöki tisztségének gyakorlása idején, annak oka egyfelől Tadić személyiségével magyarázható, másfelől azzal, hogy pártelnökként sokkal inkább jelen volt a köztudatban, mint bármelyik vele egy időben poszton lévő kormányfő.

Amennyiben a Demokrata Párt kap lehetőséget a kormányalakításra, a koalíció legerősebb pártjaként kijelölheti a miniszterelnököt. Megoszlanak a vélemények akörül, vajon elképzelhető-e az együttműködés és a kormányra váró tetemes munka menetrend szerinti végzése abban a feszültségben, ami a politikai riválisok között van. Vannak, akik úgy látják, ez lehet az egyetlen megoldás és olyan véleményeket is lehet olvasni, hogy ezt a helyzetet csak parlamenti nagykoalícióval lehet áthidalni.

Nagyon fontos, hogy ki alakíthat kormányt, de az már most biztosra vehető, hogy változások elé néz az ország. Jóllehet Nikolić kijelentette: nem fog letérni az európai útról, de azt is kijelentette, hogy amíg egyetlen szerb él ezen a földön, addig Koszovót meg fogják őrizni. Nem csoda hát, ha egyelőre nagy fenntartásokkal fogadja a hazai és a külföldi közvélemény is Nikolić szavait.

A fenntartás enyhe kifejezés ahhoz képest, amit tegnap a fiataloktól hallottam: ez volt az utolsó csepp a pohárban, amint diplomázok, megyek minél messzebbre ebből a … országból.

Attól tartok nagyon sokan gondolkodnak így, az örömmámor és a változásokat megelőző várakozás helyett csalódottság és a kilátástalanság uralja a közhangulatot. Legalábbis itt, az ország északi részében.