Ha valakire, hát Lángh Júliára biztosan illik a neve. Közel a hetvenhez is csupa tűz: csak úgy süt belőle az életerő, a tettvágy és a derű. Amikor rákerestem a nevére a világhálón, találtam egy önéletrajzot, amelyben negyedik kötetének megjelenése után így vallott a szépirodalmi tevékenységéről: „Fikciót nem írok. Kanyargós életemből telik még néhány könyvre, ha lesz erőm és merszem megírni.” Csoda-e, ha úgy döntöttem, szabadkai látogatása idején kifaggatom erről a kanyargós életútról?

Beszélgetésünk elején két dolgot rögtön a lelkemre kötött: okvetlenül írjam meg, milyen áhítattal csodálta a városközpont régi épületeit; és nyugodtan tegezzem, mert akármekkora is a korkülönbség, ő nőkkel legfeljebb akkor magázódik, ha BKV-ellenőrök.

– Ma már az sincs ellenemre, ha lefeministáznak. A női kvóta parlamenti bevezetésével például a végsőkig egyetértek, hiszen ha csak néhány nő volt az ország vezetésében, az semmit sem jelent, mert többségben marad a férfi gondolkodás. És a nőiséget nem kizárólag biológiai szempontból értem, hiszen ismerek olyan férfiakat, akikben megvan a nőknek tulajdonított érzékenység: empatikusak, türelmesek, nem egy ideológia vezérli őket, hanem a realitásból kiindulva próbálják megoldani a konfliktusokat. Ha ezek a tulajdonságok uralnák a közéletet, akkor jóval békésebb lenne.

Otthonról haza

Lángh Júlia keresztény úri középosztálybeli családban nőtt fel egy olyan korszakban, a negyvenes–ötvenes években, amikor Magyarországon ezt az életmódot megőrizni sem könnyű nem volt, sem veszélytelen. A templomba járó rózsadombi úrilány gyorsan megszokta, hogy otthon mindig a fülébe súgták: „Amit itthon hallasz, arról egy szót se az iskolában!” A kettős nevelés megedzette: annak is csak egy részét hitte el, amit az iskolában hallott, és annak is, amit otthon. Gyermekkori élményeiről írta az Egy budai úrilány című regényét, amely 2003-ban jelent meg, s hamar slágerkönyv lett.

Pályafutását ugyan francia–magyar szakos tanárként kezdte, mégis újságírónak vallja magát:

– A Kossuth rádió külsőseként kóstoltam bele az újságíró szakmába: könyvismertetőket írtam. Nagyon szerettem ezt csinálni, de aztán kiutáltak a szerkesztőségből. Ennek egy ős-feminista történet volt az oka, amelyben én csupán elhanyagolható mellékszerepet játszottam. A hetvenes évek elején híre ment Budapesten, hogy szigorítani akarják az abortusztörvényt, és ezen felháborodva egy végzős bölcsészlány kezdeményezésére aláírásgyűjtésbe kezdtünk. Megbeszéltük, hogy mindenki a saját kerületének az országgyűlési képviselőjénél tiltakozik majd. Az én feladatom az volt, hogy a „nagyágyúktól”, Rajk Júliától (a koncepciós per nyomán kivégzett miniszter, Rajk László özvegye), Duczynska Ilonától (ismert forradalmár és műfordító) és Károlyi Mihályné Andrássy Katinka grófnőtől (a Magyar Népköztársaság első miniszterelnökének felesége – a szerző) szerezzek aláírást. Na, ezután hívott be az egyik főnököm, és azt mondta, hogy aki ilyenekben vesz részt, az nem szerepelhet többé a rádióban.

A demokratikus ellenzék hangadó személyiségének tartott Konrád György feleségeként nem egy rendőrségi zaklatást élt át. Amikor Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, Szelényi Ivánnal közösen írt könyv miatt bevitték a férjét a börtönbe, majd házkutatást tartottak a lakásukban, amelynek végeztével el kellett készíteni a jegyzőkönyvet, Júlia nem volt hajlandó legépelni, amit diktáltak neki. Inkább végig ott állt a tiszt mögött, és minden helyesírási hibát szóvá tett. Így őrizte meg a kádári besúgórendszerben is a szellemi és az erkölcsi fölényét. Mint elmondta, mégsem ezek miatt a kommunista diktatúrában egyáltalán nem szokatlan túlkapások miatt költözött Párizsba.

– Nem politikai vagy gazdasági menekült voltam, sokkal inkább lélektani, mert egyszerűen nem éreztem jól magam itthon. Utólag döbbentem rá, hogy voltaképpen mindegy volt, csak ennek a remek embernek, akivel azóta is nagyon jó viszonyban vagyok, ne kelljen a feleségének lenni. A lányom ezt úgy fogalmazta meg, hogy ez volt az én emancipációs küzdelmem, szűknek tartottam azt a skatulyát, hogy egész életemben a nagy író felesége maradjak. És mivel Gyuri nem egy súlytalan személyiség, több országhatárnyira kellett szöknöm, hogy le bírjak szakadni róla.

Mint mondta, mai fejjel óriási vakmerőségnek tartja, hogy két gyermekével nekivágott az ismeretlennek, és beköltözött ’68-as forradalmár barátai közé egy kommunába. Mivel jó ideig nem volt állandó munkahelye, dolgozott újságkihordóként, bébiszitterként, malteros lányként, kifutófiúként, szakácsnőként, varrónőként és szociális munkásként is, míg a Szabad Európa Rádió párizsi tudósítója nem lett, s át nem hívták az állomás németországi központjába. Életének erről az időszakáról azonban nem szívesen beszél, amit az is mutat, hogy a Franciaországban töltött esztendőket Párizs fű alatt című kötetében is megörökítette, a bajor éveket viszont nem szándékozik megírni.

– Müncheni tartózkodásom alatt valóságos gettóban éltem. Egy épületben volt huszonvalahány, különböző nyelven sugárzó kis szerkesztőség, nemcsak a Szabad Európa Rádió kelet-európai országokba közvetítő újságírói kara, hanem a Szabadság Rádióé is, amely a Szovjetunió tagköztársaságainak készített műsorokat. Az amerikai vezetőség miatt a közös nyelv az angol volt, s mivel mindig úgy éreztem, hogy nem bírom már sokáig ezt a bezártságot, előbb-utóbb visszaköltözök Párizsba, még németül sem tanultam meg. Ennek ellenére a munkát nagyon szerettem, bár sohasem voltam igazi, klasszikus újságíró, az oknyomozó újságírást például sosem volt alkalmam művelni. Rádióműsor-szerkesztőként dolgoztam, és a Forgószínpad adásába szánt „színesek” készítését élveztem a legjobban. Amikor a Szabad Európa Rádió párizsi tudósítója voltam, azzal csábítottak át Münchenbe, hogy nem kell majd politikai témákkal foglalkoznom, aztán mégis én közvetítettem Nagy Imre újratemetését. Katartikus élmény volt, végigsírtam.

Amikor 1993-ban megszűnt a rádió, légüres térben találta magát. Tudta, hogy vissza kell térnie a szülőföldjére, csak azt nem tudta, húsz év után hogyan fog ez sikerülni. Ezért úgy döntött: írnivalót kerít magának.

– Az egyik francia lapban felfigyeltem egy hirdetésre, amelyben pedagógiai tapasztalattal rendelkező önkénteseket kerestek óvónőnek egy nigeri bozótfaluba. Ott aztán egy négyéves fehér kislány köré tíz–tizenkét afrikai gyerek csoportosult, és mivel mindegyikük hozta a kisebb-nagyobb testvéreit is, a végén az egész úgy nézett ki, mint egy osztatlan falusi iskola. Minden nehézség ellenére akkor éreztem először, hogy otthon vagyok saját magamban.

Hazatérve írta meg Közel Afrikához című könyvét, amelynek folytatása is lett, a Vissza Afrikába, amely csádi hónapjairól szól, ott ugyanis felkérték arra, hogy rádiós újságírást tanítson fogyatékosoknak. Hogy miért hozta el ezt a távoli kontinenst magyar olvasóinak, arról így mesél:

– Ismerem Magyarországot és a magyarokat, állandóan csak sírnak-rínak, nézegetik a saját köldöküket, hogy milyen balsors üti-veri őket, mennyire rettenetes életük van. Azt szerettem volna, ha kicsit körülnéznek, látják, hogy az afrikaiak milyen körülmények között élnek, és ettől függetlenül tudnak mosolyogni.

Hiába telt el több mint egy évtized a Nyugat-Afrikából való visszatérése óta, a sivatag megfertőzte: azóta is rendszeresen fordít francia nyelvű afrikai irodalmat. A másik szenvedélyes foglalatossága a nagymamaság, hiszen négy unokája van, úgyhogy mindig akad tennivalója.

– Mázlista vagyok, egész életemben szerencsém volt. Ezt a nagyanyám úgy mondaná, hogy „vigyáznak rád az őrangyalok, pedig nem is biztos, hogy megérdemled”. Lehet, hogy ezt az váltotta ki, hogy naivitásig optimista és jóindulatú vagyok, amitől aztán a dolgok mindig könnyebben sikerülnek.