Nincs flash telepitve.

IrisDekor - magyar nyelvű könyvek webáruháza Vajdaságban
hirdetés
2014. november 28., péntek   Ma  Stefánia napja van
Stefánia, Jakab, Dezdemóna, Szókratész

Kövessen bennünket: Kövess minket a Facebookon is! Kövess minket a Twitteren is! Használd az RSS csatornánkat is!


°C
Ezen a napon
Ezen a napon

1829
Megszületett Anton Grigorjevics Rubinstein orosz zongoraművész, zeneszerző, karmester, aki Párizsban Liszt Ferenc tanítványa volt.

1852
Debrecenben megszületett Liebermann Leó, orvos, vegyész, a magyar biokémia alapvető alakja.

1925
Megszületett Bozsik József futballista, a Kispesti Honvéd és az Aranycsapat egyik kulcsembere, százszoros válogatott.

1943
Teheránban találkozott Franklin D. Roosevelt, amerikai elnök, Winston Churchill, angol miniszterelnök és Jozef Sztálin szovjet vezető, hogy megbeszéljék a haditervet a második világháború megoldására.

1944
Megszületett Komár László énekes, akinek nagylemezei, többek között: "Halványkék szemek", "Elvis Presley emléklemez I-II.", "Ez a divat 1957-62".

1994
Norvégia visszautasította az Európai Uniós tagságot.

1757
Megszületett William Blake angol költő.

1820
Megszületett Friedrich Engels német filozófus, Marx munkatársa, akivel közösen dolgozták ki a Kommunista Kiáltványt.

1964
Elindult a Mariner 4, amely először próbálta meg elérni a Marsot.

1990
Margaret Thatcher lemondott az angol miniszterelnöki posztról.

Jó reggelt
Jó reggelt

Olvasás közben csak fél füllel kísértem a tévében a focimeccset, gondolván, ha gólt lő valaki, megnézem a visszajátszást. Mégis „a görögök védelme olyan, mint a puding”-ra kaptam fel a fejem, majd elmosolyodtam, hisz úgy reagáltam, mintha a riporter tudta volna, hogyan jártam a pudinggal, és most heccel.

Nos, így történt: Mivel az orvos azt tanácsolta, hogy egyek minél több édességet (Hogy melyik orvos? A dr. Oetker!), a kísértésnek pedig ugyanolyan nehéz ellenállni, mint a kimondottan tévesnek bizonyult sördiétának, vettem két tasakkal abból a fajtából, amelyet nem kell főzni, és a használati utasítás szerint el is készítettem. Ügyesen beleöntöttem a poharakba, szépen látszott a határ a csokis meg a vaníliás között, letakartam csészealjjal, és betettem a hűtőbe. Egy óra múltán egyet kivettem, levettem róla az alkalmi fedőt, és volt mit látnom. A pohárban ugyanis tejeskávéhoz hasonló löttyöt találtam, a tányér aljára ragadt részével lefröcsköltem az abroszt és környékét, azután pedig kanalazás helyett elkortyolhattam a „pudingomat”. Nem volt különb a látvány a többi pohárban sem, s most törhetem a fejem, hogy a neves cég vagy külön porkeveréket gyártott a mi részünkre „nekik ez is jó lesz” alapon, vagy pedig a szupermarketek hamisított áru forgalmazásával nyerészkednek.



Szerző: cs.

További cikkek >>

Fészekrakó fészekhagyók

PODOLSZKI JÓZSEF PUBLICISZTIKAI PÁLYÁZAT – 2012 – II. DÍJA kilencvenes években Magyarországra távozott vajdaságiakról

Berényi Emőke

2012. április 30., 15:02

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

1990 és 2000 között mérsékelt becslések szerint is legalább ötvenezer magyar hagyta el Vajdaságot, s a Magyarországon menekültstátust kérelmezők csaknem 55 százaléka tartományunkból érkezett. Mivel a „fészekhagyók” eltávozása óta eltelt csaknem húsz év, és a vajdasági magyarság körében továbbra is számos sztereotípia él az anyaországban boldogulni próbáló „fészekrakókról”, úgy gondoltam, itt az ideje megnézni, hogyan is élnek, miként gondolkodnak a két évtizede Magyarországra vándorolt hazánkfiai.

MINDKÉT HELYEN OUTSIDER MARADTAM”

Első interjúalanyom kakukktojás, hiszen Cseh Tibor nem a kilencvenes évek menekülthullámával érkezett Magyarországra, hanem már jóval előbb, 1975-ben. Budapesten végezte el az egyetemet, ott is volt doktorandusz, de később Kanadában helyezkedett el a talajszennyezés biológiai eltávolításával foglalkozó mérnök-kutatóként. Amikor 1991-ben eljött onnan, a kezdődő délszláv háború miatt, ha akart volna, sem térhetett volna vissza Vajdaságba. Hogy miként lett belőle a Pestre érkező vajdasági magyarokat előszeretettel befogadó, mintegy szociális intézményként működő nyomdának a tulajdonosa, arról meséljen inkább ő maga.

– Kanadában volt az ottani emigrációnak egy Nyugati Magyar Szemle elnevezésű lapja, és akkor láttam először, hogyan készül egy újság. Az ottani munkám során kezdtem el használni a számítógépet, és amikor visszaköltöztem Magyarországra, vásároltam magamnak egy Macintosht és egy lézernyomtatót, abban reménykedve, hogy talán tudom majd használni őket valamire. Akkoriban abban a házban húzta meg magát a barátjával a bácskossuthfalvi születésű Majoros Sándor József Attila-díjas író, amelyikben én is laktam. Ők villanyszerelőként segítettek a lakásfelújításban, és észrevették a számítógépemet. Mondtam nekik, hogy ezzel akár könyvet is lehet készíteni. Ebből lett aztán egy megkeresés a Széphalom Könyvműhely részéről, majd sorozatban jöttek a megrendelések például Mezey Katalintól és Oláh Jánostól is. Mivel mérnökként nem volt lehetőségem az elhelyezkedésre, kényszerpályaként a nyomdaipart választottam. A nyomdai előkészítésből nőtte ki magát a Timp Kft., egy könyvelői malőr folytán azonban kénytelenek voltunk bezárni és átadni ezt a céget a Lavik Kft.-nek, amely névlegesen továbbviszi a kiadói tevékenységét. Némi átalakítás után a Mackensen folytatta a Timp nyomdai munkáját, és a válság idején ebből lett a Pannóniaprint. 2006-ban a szülővárosomban, Topolyán is alapítottunk egy kisebb nyomdát, amely a kiindulópontja lehet annak, hogy Szerbia EU-tagsága esetén megkíséreljünk egy bővítést.

Híres arról, hogy sokat segít a vajdasági magyarok budapesti egzisztenciájának megteremtésében. Mennyire volt szándékos kezdetben ez az Ön részéről?

– Amikor belefogtunk ebbe a tevékenységbe, akkor éppen nyomdaipari korszakváltás volt, és Magyarországon igen kevés megfelelő szakképzettségű embert lehetett találni. Mivel a konjunktúra idején nagy volt a választék, a szakemberek inkább irreális fizetésekkel igyekeztek elhelyezkedni, a betanítandók pedig kényelmesebb munkát kerestek. Olyan alkalmazottakra volt tehát szükségünk, akik hajlandók tanulni és áldozatos munkát végezni. Cserébe felvállaltuk, hogy segítünk megszerezni a munkavállalási engedélyüket. Abból a szempontból volt ez rendkívül szerencsés, hogy rengeteg fiatal értelmiségi dolgozott nálunk, ők pedig az általunk munkaerőként megcélzott magyarországi átlagnál jóval okosabbak voltak. Sokan ugródeszkának használták a nyomdát, de ez egyáltalán nem baj, hiszen a többségük szorgalmas és tisztességes ember volt, akik otthon az éhhalál határán tengődtek.

Magyarázható a vajdasági magyarok felkarolása a szülőföldjéhez való erős kötődéssel?

– Igen, mert noha az életem nagyobbik részét Magyarországon éltem le, még mindig erősen kötődök a szülőföldemhez. Hiába tartozunk egy nemzethez, mindig lesznek különbségek köztünk. Amikor például elkezdtem egyetemre járni, az ünnepélyes eskütétel után odajöttek a jövendőbeli tanáraim, és megdicsértek, hogy jugoszláviai létemre milyen szépen beszélek magyarul. Most érzékelhető egy fordulat a nemzettudat tekintetében, azt hirdetik, hogy fogjunk össze Kárpát-medence-szerte, mert csak így juthatunk előre. Én mindig a megmaradás pártján voltam. Tudom, hogy a világot nem én váltom meg, de vannak olyan feladatok az életben, amelyeknek a teljesítését muszáj vállalni. Az én esetemben ilyen az, hogy a nemzettársaimon segítsek, hogy minél többen érezhessék úgy, hogy magyarnak lenni jó, még akkor is, ha rossz, ami körülöttünk van. A magyar állampolgárságot mégsem vettem föl, tehát mindkét helyen outsider maradtam, ami abból a szempontból hasznos, hogy sohasem kell olyasmihez kötődnöm, ami korlátozná a szabadságomat.

Gergely József: Gólyacsalád – illusztráció

Gergely József: Gólyacsalád – illusztráció

A HÁBORÚ MINDENNEK AZ ATYJA”

Az óbecsei származású Orcsik Roland azok közé tartozik, akik a mozgósításoktól való félelem miatt hagyták el a szülőföldjüket.

– Másodikba jártam az adai középiskolában, amikor ’92 januárjában átjöttem Szegedre. Amikor elkezdődött a háború, azt hittem, rövid időn belül lezajlik, de a vukovári ostrom után egyértelművé vált, hogy még jó ideig nem fog abbamaradni. Akkoriban az osztálytársaim közül egyet-kettőt elkaptak, és én semmiképp sem akartam megtapasztalni azt a „nagy” élményt. Mikor ideutaztam, nem ismertem senkit Szegeden. Az egyik barátom ugyan előbb ideköltözött, de az ő kollégiumában már nem volt hely. Szüleimmel a taxisofőrt kérdeztük meg, hol találhatnék szállást, és egyetlen kollégium volt biztosan szabad, a rémes hírű Hat Kiló szakmunkáskolesz, a cigányputri mellett. Oda vitték azokat a diákokat, akiket kirúgtak más kollégiumokból, vagy akiknek rossz volt a tanulmányi eredményük, szóval majdhogynem javítóintézetként működött. Ott az volt az alap, hogy csetniknek neveztek. Hamar kiütköztek a nyelvhasználatbeli különbségek is. Az én szüleim nem értelmiségiek, irodalmat is csak a középiskola vége felé kezdtem olvasni, ezért nem beszéltem helyesen, és ezt éreztették is velem. Más az, amikor valaki kulturális, irodalmi szférában kapja meg ezt, ott jogosak és szükségesek a kifogások, mivel az irodalom szakma, az egyik eszköze pedig éppen a nyelv. Ám megalázó, ha az gúnyolódik rajtad, aki ugyanúgy helytelenül beszél. Amikor például az ideérkezésemkor elmentünk a rendőrségre, anyámnak – akinek a szerb az anyanyelve – azt mondta a rendőrfőkapitány, hogy „ha a fia is úgy beszél, mint maga, akkor nem biztos, hogy ide kell jönnie”.

Ma már az egyetem Szláv Filológiai Tanszékén tanítasz, nemrég jelent meg a harmadik versesköteted, a Tiszatáj folyóirat vers- és kritikarovatának szerkesztője és a József Attila Kör JAK-füzeteinek sorozatszerkesztője vagy, valamint a Kultúrcsempész sínbusz fesztivált szervező SÍN-TÉR Kulturális Egyesület elnökeként tevékenykedsz. Mikor dőlt el, hogy Szegeden maradsz?

– Amikor átjöttem, nem az volt a szándékom, hogy itt is maradok, de a ’99-es NATO-bombázás eldöntötte, hogy nem térek haza. Annyira kilátástalannak tűnt, hogy otthon bármi is megváltozna, hogy úgy láttam, jobb, ha kettős állampolgárságom lesz.

Egy Hérakleitosznak tulajdonított töredék szerint a háború mindennek az atyja: van, akitől mindent elvesz, van, akinek mindent odaad; van, akit győztessé, van, akit vesztessé tesz. A háború olyan, mint a billog: nem lehet lekaparni és meghatározza a sorsod. Így van ez velem is. Ha nem lett volna háború, akkor valószínűleg Újvidéken tanultam volna tovább, és a még fennálló Új Symposion szerkesztősége körül legyeskednék. Ám azon morfondírozni, hogy „mi lett volna, ha”, csak akkor érdemes, ha regénybe kezdünk.

Ha két szóban kéne meghatároznod azt, hogy ki is vagy, mit mondanál?

– Számomra természetes, hogy az identitásképletem heterogén: édesanyám szerb, édesapám pedig magyar, Vajdaságból érkeztem, de Magyarországon élek, tehát kevert identitással rendelkezem, amelynek minden egyes elemét ugyanolyan fontosnak tartom. Ez abban is megmutatkozik, hogy a kislányomhoz csak szerbül beszélek, nekem ugyanis ennek a nyelvnek az ismerete segített az érvényesülésben. A sínbusz fesztivál megszervezésekor is az motoszkál bennem, hogy közelebb hozzam ezt a sajátos vajdaságiságot a magyarországiakhoz, mert úgy érzem, itt nagyon keveset tudnak róla.

Gyermekként megéltem a Nagy-Jugoszlávia-eszményt, aminek az emblematikus termékei iránt érzek valami halvány nosztalgiát, ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy ez nem esetleg az elmúlt idő, a fakuló gyerekkori élmények konzerválásának hiábavaló vágya. Ezért Jugoszlávia, pontosabban a haza fogalma számomra fantom. Nagyjából olyan érzés, mintha levágnák egy testrészed, de te azt hinnéd, hogy még ott van. Ezért iróniával vagy távolságtartóan kezelem a nosztalgiát, noha nem tudom és nem is akarom kiölni magamból, mert ez olyan lenne, mintha az emlékezet tulajdonsága miatt bosszankodnék.

Hogyan érintettek azok a kritikák, amelyekkel egyes vajdasági közéleti személyiségek illették az áttelepülőket?

– Hál’ istennek azt tapasztalom, hogy a Vajdaságban maradt, nehezebb sorsot vállaló emberek – egy-két kivételtől eltekintve – nem neheztelnek rám. Inkább az idősebb generációra jellemző, hogy árulóként tekintenek azokra a fiatalokra, akik a kilencvenes években eljöttek Vajdaságból. Én elfogadom az álláspontjukat, de hát velem együtt ők sem harcoltak Vukováron… Igazándiból akkor vált az árulóság véleménnyé velem kapcsolatban, amikor feltűntem az irodalmi életben. De azt, hogy én mihez tartozónak érzem magam, mások nem tudják befolyásolni.

A VAJDASÁGI MAGYAROK TALPRAESETTEK”

Ma már szinte közhelynek számít, hogy a kilencvenes években a vajdasági magyarság egy olyan – az ötvenes–hatvanas–hetvenes években született – értelmiségi nemzedéke hagyta el az országot, amelynek hiánya rányomja a bélyegét a mai közéleti állapotokra is. Jugoszlávia gettóvá válása, a leszűkült kisebbségi élettér és a létbizonytalanság főleg az egzisztenciájukat meg nem teremtett pályakezdőket és a pályaválasztás előtt álló fiatalokat késztette emigrálásra. A mobilkommunikációban használatos információterjesztési algoritmusok kifejlesztésével foglalkozó Simon Vilmos 1998-ban, az újvidéki gimnázium elvégzése után került a Budapesti Műszaki Egyetemre, amelynek jelenleg az egyik adjunktusa.

– Felvettek az Újvidéki Egyetem Műszaki Karára is, de ha ott maradok, valószínűleg nem tudtam volna bekapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe, az igazi szakmai lökéseket ugyanis mindig azok az alkalmak adták, amikor európai uniós kutatási projektekben dolgozhattam. Az első ilyen nagy volumenű EU-s projektem 2006-ban volt, amikor az én vezetésemmel tizenhét intézménnyel működtünk együtt, köztük a Telecom Italiával és a Nokiával. Rengeteg olyan kutatásunk volt, melynek az eredményeit felhasználták a magyarországi távközlési és mobilszolgáltatók is. Hiába ugyanolyan magas színvonalú a képzés, a nagy amerikai intézményekhez viszonyítva a BME is provinciálisnak számít, az Újvidéki Egyetemről nem is beszélve, noha ennek nyilván történelmi okai vannak. Nemrég az egyetemünk bekapcsolódott az Európai Innovációs és Technológiai Intézet Knowledge and Information Communities elnevezésű, elit kutatóközpontok létrehozását szorgalmazó programjába, s úgy tűnik, Párizs, Helsinki, Eindhoven, Stockholm, Trento és London után hamarosan Budapesten is megnyílik egy infokommunikációs tudományterületre vonatkozó mesterképzés, melynek köszönhetően sok külföldi egyetemistát fogunk fogadni.

2007-ben elnyerted a Kristálygömb díjat, s amikor a rá következő évben megnyitóbeszédet mondtál a VMTDK-n, kiemelted, hogy ez a konferencia remek alkalom arra, hogy a fiatal kutatók megtanulják eladni magukat, és kifejlesszék magukban a vállalkozói szellemet, amit te nagyon hiányolsz a vajdasági magyarságból. Mit gondolsz, mi az oka ennek?

– Nem hiszem, hogy ők ebből a szempontból jobbak vagy rosszabbak lennének, mint akármelyik máshová valósi fiatal. Magyarországon is probléma, hogy kevés innovációból lesz cég, s az uniós országoktól eltérően a GDP nagy részét nem a kis- és középvállalkozások, hanem a multik adják. Ezért is szerveztem meg tavaly az INNOversitas egyetemközi projektversenyt, amelynek a győztesei egy inkubátorprogramban vehettek részt. A képzés a lemaradás igazi oka. Ezt ugyanis tanulni kell, hiszen aki nem tudja megmutatni magát, azt nem is tudják a helyén kezelni. Úgy gondolom, a vajdasági magyarok talpraesettek: egyesül bennük a magyar kultúra által közvetített nyugati gondolkodásmód és a balkáni vehemencia.

A vajdasági kötődéseid abban is megmutatkoznak, hogy megálmodója és szervezője vagy, illetve voltál az olyan itteni kötődésű budapesti rendezvényeknek, mint a jugóbuli, a Vajdasági randevú, a Délvidéki találkozó és a Vajdasági teniszverseny, vagy épp az újvidéki MaFest. Mennyiben tulajdonítasz ezeknek közösség-összetartó szerepet?

– A jugóbulikkal kapcsolatban jó néhányan a fejemhez vágták, hogy a jugonosztalgikus slágerekkel jugoszlávot akarok csinálni a Budapesten élő vajdaságiakból, pedig csak másfajta zenei kínálattal szerettem volna idevonzani az embereket. Egyébként éppen ennek köszönhető, hogy sok itteni szerb, horvát és macedón jön el ezekre a bulikra. Identitásmegőrző szerepük pedig biztosan van, hiszen már jugóbulis gyerekek is születtek. Hosszú évek után is az a véleményem, hogy mi másfajta értékrendet képviselünk, mint a magyarországiak, ezért egymás között jobban érezzük magukat. Amikor idejöttem, nem tapasztaltam negatív diszkriminációt, vagyis nem jelentősebbet, mint ami a nagyvárosokban az erőforrások iránti küzdelemben indokolt. Nekem inkább pluszt adott a származásom: nyitottabbá tett. Van egy barátom, aki azt szokta mondani, hogy „ti kulturálisan magyarok, mentalitásban pedig szerbek vagytok”. Nem mindenki vállalja, de szerintem mi sokkal belevalóbbak, rámenősebbek, erőszakosabbak vagyunk. Nekem ma is erősek az otthoni kötődéseim, nem csupán rokonlátogatóba járok haza, hiszen még mindig több jó barátom van ott, mint itt, sőt az itteni barátaim többsége is vajdasági származású.

Minek vallod magad?

– Nem szeretem az ilyen kategóriákat, de én elsősorban magyarnak tartom magam, és másodsorban vajdaságinak. Mondjuk úgy, hogy a magyar nemzeten belül van egy vajdasági törzs, és én ahhoz tartozom.

***

A Magyarországra távozott vajdasági magyarok száz szállal kötődnek a szülőföldjükhöz, s ezáltal a mi hírünket is továbbviszik. Ami a magyarországiak számára sokszor egzotikusnak számít, az a mi számunkra komoly kulturális tőke lehet. Miért engednénk ezt a kincset veszendőbe menni?

Értékelem a cikket:

Könyvjelzok & Megosztás
Az oldal nyomtatása
!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


hirdetés
  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2014     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Development: CNT | Hosting: CNT

Firefox Internet Explorer Opera Safari Chrome
Avast antivirusna zaštita