Eredetileg ez az írás már a Naplóban jelent meg, de a Cenzor hirtelen levette. Megbüntetett! Többet nem is írhatok a Naplónak, vagy is tőlem ott írást nem jelentetnek meg. Így jár az, aki még hatvan körül is elég naivan hiszi, hogy létezik valami „szabadelvűség”, vagy hozzá hasonló véleményre való jog. Remélem az „állami sajtó” csak teret ad próbálkozásaimnak, és én továbbra is bízom az olvasók kritikus szellemében.

Kecsege, amilyet mi fogtunk

A cím így még találóbb.

A kecsege meg, hova lett?

Uborkaszezon van. Keresem a témát, és akkor találom meg, amikor arra legkevésbé számítok. Végre a Tisza olyan, amilyennek lennie kell. Amilyennek én szeretem. Leapadt, csöndös, szelíd, „szőke” és én nyugodtan horgászhatok, üldözhetem a hatalmas harcsákat naphosszat a rekkenő augusztusi hőségben. Még jó, hogy az időjósok előrejelzése most sem jött be. Mert hónap elején már a nyár végét kongatták, és láss csodát, tévedtek. Elég volt a vízállás hektikus állapotát ismét eltűrni, fél szezonunk ráment. De most bepótolok minden kimaradt lehetőséget. Állandóan vízen vagyok.(Na meg, hivatalosan is szabadságon.)

Ma este éppen a habokat szelem a Tisza közepén, amikor látom, hogy a telefonom világít. Érte nyúlok, felveszem, és barátom kellemes baritonja szólal meg: „Jut abból a harcsából nekem is?” –teszi fel a költői kérdést, mire én mérgesen válaszolok, a nagy sebesség és sötétség közepette a folyót kémlelve: „Hogyne jutna, csak várj meg, mindjárt jövök.” –ő meg még nyomná a sódert, de kikapcsolom és az „utat” figyelem. Veszélyes hazárdjáték lehet az ilyen, mert a folyó titokzatos és nem lehet vele szórakozni.

Kikötöttem, és már nyomtam is a bringát kedvenc kocsmám felé, ahol megbeszéltük, hogy ma este harcsát sütünk. A napokban fogtam néhányat és kukoricalisztben meghempergetve mennyei, vagy még annál is jobb finomság a friss hal. Tegnap meg repestem az örömtől, mert vagy négykilósat sikerült grabancon kapni. Ritkaság az ilyesmi. Még mindig ott úszkál a hajóm mellett, hosszú pórázon. Közben Tibi barátom nincs a kocsmában. Eltűnt. A csoda vigye el, hát miért nem várt meg, morgolódok magamban, midőn baráti társaságra azért most is leltem. Ezért szeretem ezt a kiskocsmát. Ide bármikor jövök, „haza jövök”. Mindig akad kedves ismerős, barát, ha más nem a kocsmárosné, és férje.

A hal időben elkészült, közben Tibi is megjelent újra. Repesek az örömtől, és hirtelen beugrik a téma. „Emlékszel még a harcsára, 1972 nyarán?” –szegezem neki a kérdést. „Arra, amit oly sokan útközben meg akartak tőletek venni?” –kérdez vissza. „Igen, amit Adorján környékén fogtunk a Sanyival, amikor két hétre tábort verünk Koplalóban.” –hogyne emlékeznék, és csak úgy peregnek a filmkockák, mint ha moziban ülnék. Azon a napon nagyon ment a hal. Már reggel korán, pirkadat lehetett, megfogtuk a nagybajszút és örömmel tértünk vissza a táborba, mutogatva a zsákmányt az éppen ébredező Fricinek és Tibinek. Majd még a délelőtt folyamán a kanyarba lévő szemközti meredek parthoz átmentünk horgászni, hátha fogunk valami apróságot. Ott a vízbe bukva szedtünk kérész lárvát és vártuk a kapásokat. A halak kedvenc csemegéje került a horogra, amivel szinte kivétel nélkül, bármelyiket lehet horgászni. De kecsegét általában csak kérésszel lehet fogni. Gilisztát csak ritkán veszi fel. Mondtam már, hogy aznap szerencsénk volt, mert egymás után húztuk ki a hatalmas, két kilós kecsegéket. Hármat fogtunk belőlük, majd visszamentünk a táborba. A nap lassan elmúlt és én estére halvacsorát ígértem a társaságnak, ideje volt hozzá fogni. Először felpucoltam a harcsát és konkrétan emlékszem, huszonnégy hatalmas szelet került prézlibe, majd a forró zsírba. (Étolaj luxusnak számított még abban az időben.) Előzőleg Sanyi barátommal megpróbáltuk a kecsegéket is felpucolni, az „új módszerrel”. Bográcsban forraltam a vizet és abba mártottuk bele azokat, de nem értük fel ésszel, hogy ennek a folyamatnak csak egy pillanatig szabad tartani, mert különben nem csak a tüskés, szúrós bőre, hanem a húsa is szétesik. Amikor láttuk, hogy mekkora butaságot követtünk el, a tárgyi bizonyítékokat folyóba vetettük. És mélyen hallgattunk a történtekről. Úgy sem veszik észre, kinek hiányzik a heccelés, harcsából több is van, mint kellene. Sötétedett már, amikor elkészültem a halsütéssel és asztalhoz ültünk. Sanyi és én megettünk két-két szeletet. Tibi és Frici, pedig tíz-tíz szeletet. Csak azon csodálkoztam, hogy nem durran szét a hasuk. Amikor így betörölköztek és már az üres tányéron nem találtak több halat, Tibi megszólalt: „És a kecsege hol van?”

Sanyival egymásra néztünk, és zavarunkba visszakérdeztünk: „Milyen kecsegéről beszélsz?” „Arról beszélek, amit délelőtt fogtatok. Az a szép három kecsege, az hol van? Nem sütötted meg azokat is?” „Nem sütöttem meg, azokat „megfőztük” még délután, hogy rosszul ne legyetek, annyit zabáltatok.” Majd elmeséltük kudarc élményünket, ami különben is bántott bennünket.

Azóta, ha Tibivel összefutunk, nem ritka, hogy meg ne kérdezné: „És a kecsege az hol van?”