Tegye fel a kezét, aki még nem hallott székelyviccet!

Igen, ez valóban elenyésző, csendes kisebbség…

Nos, hát akkor mindenki tudja, hogy kikről beszélünk most: „Ők a hírhedt csíki székelyek.

Termetük szálkás és izmos, mellük szőrös, szemük vérben forog, zsebükben beretvaéles bicska, övükben fejsze.

Aztán a férfiakról ne is beszéljünk…”

Az adott pillanatban – vagy inkább: a pillanat hevében – sokszor valósággal lehetetlen egyértelműen megmondani, illetve megítélni, hogy ki van szereptévesztésben, s ki viselkedik adekvát módon, ugyanis az esetek többségében mindez gyakorlatilag a leendő, még csak alig felsejlő, de mindenképp elkövetkező, az akkor még csak majdlagos fejleményektől függ. A továbbiakban… Majd. Valóságos jósnőnek, Kasszandrának kellene lennünk hát ahhoz, hogy ezt idejekorán meg tudjuk ítélni… És ehhez foghatóan megalapozott véleményt alkothassunk! S nem is csak a közismert és elterjedt történelmi közhelyre, frázisra gondolok itt, miszerint a históriákat a győztesek szája íze, illetve kénye, s kedve szerint jegyzik, nem. Hiszen szereptévesztésnek bizonyulhat olykor a puszta kiállásunk is a véleményünk, a szilárd meggyőződésünk mellett, ha a zajos forradalmi vagy békés, de hasonló horderejű események, stresszes élethelyzetek, a feszültségek előre nem látott, nem is sejtett, semmilyen szinten nem kalkulált fordulatot vesznek. És mindennek az ellenkezője bizonyosodik be, minden fordítva alakul, mint azt előre sejthettük volna. Filmekben, színművekben, regényekben, balladákban, elbeszélésekben és mellébeszélésekben ezt nevezik – fordulatnak. S érvényes ez a mindennapjainkban, a hétköznapi életünkben is, percről percre, hétről hétre, évről évre, akárcsak érvényes volt az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc heteiben is Budapesten, Magyarországon. Vagy éppenséggel az információéhségtől terhelt korabeli nyugati világban is. Utaltam ugyanis a múlt héten már arra, hogy öt és fél évtized távlatából sincs egyetértés a magyar társadalomban annak megítélésében, hogy milyen szerepet – vagy szereptévesztést – játszott az ötvenhatos eseményekben a Szabad Európa Rádió, vagyis ahogy rövidítésben használjuk a nevét, a SZER.

Magyarországi ismerőseim mindig meglepődnek, értetlenkedéssel fogadják, ha arról mesélek nekik, hogy „épp a napokban hallgatattam a Szabad Európa Rádió adását”, ahol ez meg az hangzott el. A félreértés persze elsősorban abból adódik, hogy az említett adó, vagyis, ahogyan rövidítésben használjuk a nevét, a SZER magyar adása már évekkel ezelőtt, röviddel a rendszerváltozás után megszűnt, de az egyre nagyobb számban előforduló délszláv nyelveken – szerbül, horvátul, bosnyákul, montenegróiul (s valóban, nem pont így képzeltük el a poliglottá válást, de mégis jólesik kicsiny lelkünknek…) – továbbra is sugároz. A SZER honlapja ma is elérhető a www.danas.org internetes címen. „Svetlana Broz: Sarajevo je očuvalo svoj duh” – olvashattuk például a minap is, épp az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc ötvenötödik, illetve az annak fél évszázados évfordulóján, tehát 2006-ban történt, az ünneplők elleni brutális rendőrtámadás ötödik évfordulóján Josip Broz Tito (1892–1980) unokájának nyilatkozatát, akivel a mai SZER orosz adásának (mert olyan is van még mindig…) szerkesztője, Irina Lagunina készített interjút. A rádió adásainak egy része letölthető, illetve élőben meg is hallgatható az említett honlapon. Tito marsall unokája pedig épp arról beszélt egy héttel ezelőtt, hogy Szarajevó városa a múlt század kilencvenes évek délszláv háborúinak szenvedései, hosszú hónapokig tartó körülzártsága és folyamatos lövetése ellenére is megőrizte egykori, messze földön híres szellemiségét.

Szinte az egész internetes világot bejárta az elmúlt napokban a felvidéki dr. Bartal Sándor apróhirdetése, amelyet a pozsonyi Új Szó című napilapban adott fel, s amelyik október 13-án jelent meg az újságban, a következő szöveggel: „Alulírott, közhírré teszem, hogy én, dr. Bartal Sándor, aki szültettem Bart községben (szlovákul Bruty), Csehszlovákiában, édesanyám neve Székely Mária, hogy mivel magyarnak vallom magam, Budapesten felvettem a magyar állampolgárságot! Ebből az alkalomból üdvözletemet küldöm Ján Slotának!”

A Vág folyó völgyének szépségeiben gyönyörködtünk néhány héttel ezelőtt, amikor a megboldogult apósom, Mihajlovits Péter (1943–2004) halála után, az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült gyermekkori képeslapgyűjteménye alapján sajátos kis kalandtúrára indultunk. És ide térünk most vissza – mert innen érkezett a következő küldemény is, amelyik most a kezembe akadt –, hiszen tényleg varázslatos környék ez. Amilyennek már Jókai Mór is látta. Vagy talán még annál is csodálatosabb… Ha mondhatunk egyáltalán ilyet nagyképűség nélkül. Egy kis földnyelv van Budatinnál, ahol a Kiszuca-patak a folyóba torkollik. Csatornát ástak itt egykor az emberek, így a vár egy mesterséges kis szigetre épült.

És Isten megteremtette a világot...

Hat nap alatt alkotta meg az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami bennük, van…

És látta, hogy ez így jó.

Ezért a hetedik napon megpihent.

Az ember pedig itt téblábolt a szilárd talajon, kereste a helyét, létezésének értelmét, igyekezett felfedezni az Isten által teremtett világ rejtelmeit, megismerni annak lényegét... Az Óperenciás tengeren túl is, de legfőképp az Üveghegyen innen...

Gondoltam, keresek néhány szaftos rendőrviccet az interneten, elvégre számtalan ilyen tréfa forog közszájon, naponta mesélik ezeket – nagyokat nevetve – egymásnak az emberek, biztos feljegyezte hát valaki, sőt talán csokorba is gyűjtötte a világháló valamely el sem dugott szerény kis szegletében. És igazam is lett… Egy gyorskeresés a Google mindent végigszimatoló kémkutyájával, aki előtt semmiféle internetes tartalom nem maradhat rejtve, s alig telt bele fél perc (egészen pontosan: harminchét másodperc…), máris tizennyolcezer és ötszáz találatot dobott ki nekem a számítógépes rendszer. És ez még mindig nem az interneten magyarul fellelhető rendőrviccek teljes száma, de nem ám, ez egyelőre még csak azt jelzi, hogy hány honlapon guberálták össze az egyenruhásokról szóló tréfákat. De ha ezen felül még azzal is számolunk, hogy egy-egy ilyen találati helyen hány meg hány viccet gyűjtöttek össze az évek során, akkor nagyon sokszorosára kell még tovább hatványoznunk ezt a közel húszezres tételszámot.

Szerintem a Ndarin női név. Habár nincs ilyen nevű ismerősöm, és a különböző etimológiai kiadványokban sem találtam nyomát (de persze nem is mintha különösebben megerőltettem volna magam ebben a keresgélésben...), a szó hangalakjából, hangzásából ítélve, csak egy megfelelően ehhez illő nő lehet ennyire kecses. Ebben a véleményemben pedig határozottan megerősített tavalyi, december 15-i facebookos bejegyzésében Bajtai Kornél, a Magyar Szó deszkfőnöke is, aki így vezette le a név eredetét: „Ma Ndarin napja van – afrikai eredetű, határozottan női név, a Narancs kishúga.”

„Aztán közeledik felénk a negyedik rom: nem vár, egy egész város az (Trencsén); itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak a koronát, s harcolt vele az uralomért, mint egyenlő rangú ellenfél. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két király, a magyar és cseh ellen, s ketten se bírtak vele. Ez a rom Budavárának versenytársa s Komáromnak és Visegrádnak fennura volt valaha” – fogalmazott egykoron a neves író, Jókai Mór (1825–1904) a felvidéki Vág folyó völgyének csodáit, történelmi emlékeit lajstromba szedő írásában, majd így folytatta: „Jön utána a másik; a többinél még jobban lerombolva. Minden fala szét van döntve. Ez volt az a sziklafészek, ahová a leghatalmasabb összeesküvő főurak el akarták zárni Habsburgi I. Lipótot (Kasza).

„S e holt falak története még oly közel van. Itt borong a dűlt vár, melynek árnyékos bolthajtásában világszép asszonya, a szép Báthory Erzsébet emléke kísért (Csejte). Szűz leányok vérében szeretett fürdeni; attól lett oly fehér. Még bejárható a pince, ahová háromszáz áldozatát eltemette. Átellenben a szomszéd várrom, melyben az ifjú lovag lakott, akinek kedvéért akarta a szép nő még szebbé tenni magát. S nem messze van a várkastély, túl a hegyeken, ahol az ősi képtár őrzi a szép szörnyeteg képmását; az az alabástromfehér arc oly szelíden néz le reánk, mintha csak azt kérdezné: »Hát mit tettem én, rózsákat téptem le, rózsavízben fürödtem: hát vétek az?«” – mint már a múlt héten is láthattuk, Jókai Mór (1825–1904) írt így ezekben az őszinte rajongással átitatott sorokban a felvidéki Vág folyó völgyének csodálatos vidékéről, majd így folytatta: „Amott hajlik ki a folyam fölé a magányosan álló bérc, mint egy óriási erratikus szikla, melynek tetején egy bolond szavára emeltetett várat egy még nagyobb bolond (Beczkó).

„Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe. Ország, világ, korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít, idomít, s hagyományos befolyását nem szünteti meg, s mint egy örökké tartó álom, belerémlik az ébrenlétbe” – Jókai Mór (1825–1904) rajongással írt itt idézett soraiban a felvidéki Vág folyó völgyének csodálatos vidékéről, majd így folytatta: „Pozsonytól felfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vágvölgy, minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, amit hol elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak. Egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerűbb városai – egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve. A lombfedte hegyoldalakban úrlakta ősi várkastélyok, kívül harci védelemre szánt sáncművek közé befészkelve s benn reneszánsz kori francia ízlésű pompával berendezve. Körülöttük csodaszép parkok, minőket csak nagyúri bőkezűség alkothatott valaha, hattyús tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvadcsordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok, amikből még csak nemrég halt ki az élet: a dűlt falak ablakmélyedéseiben még ott láthatók az olasz freskók, az egyesült családok címerpajzsai, miket a szárnyas nemtő Hymen ölel össze, a megrepedt boltozat kettészakítá a géniuszt. Ott vannak még a leomlott erkélyek helyén a művésziesen faragott kariatidák; s a históriai falak teleírva, vésve már az újabb kor látogató kis alakjainak neveivel.” (Jókai Mór: A Vág völgye)