Konrád Keller, a zürichi műegyetem tanára a Szuezi-csatorna bejáratánál veszteglő hajó fedélzeti korlátjának támaszkodva hallgatta újdonsült ismerőse, Fryderyk Franciszek Chopin, a zeneszerző zongorajátékát, s a lemenő Nap fényében kémlelte a partot, kereste tekintetével a felületesen ugyan, de mégiscsak ismerős arcokat, utastársaikat, akiket még délután vittek ki egy csónakkal a szárazföldre a matrózok körülnézni, lomhán csak, a semmittevés kedvéért héderezni… Él még az entuziazmus az idegenben! Turistáskodni pedig mindig jólesik…

„Az a tisztán értelmi természetű, inkább elvont kérdés, mely a teremtés könyvének mitoszában épen úgy, mint Darwin hipotézises épületében tudásvágyunknak kvintesszencziája, hogy miként keletkezett a teremtmények csodálatos sokfélesége: – lassú, de folytonos haladásban levő válaszát a tengeri állatok kutatásában találja meg.” (A. Dohrn)

Ma Tuzsálem napja van – üzenem innen is Bajtai Kornélnak.

Mint írtam is már róla néhány héttel ezelőtt (The best of Facebook – vol. 2., Magyar Szó, 2011. szeptember 17.), a Magyar Szó újságírója-szerkesztője naponta jelentkezik a Facebook internetes közösségi portálon a különféle kalendáriumokat, névnapköszöntős kis összefoglalókat mímelő és gúnyoló (részben irritáló…), de mindenképp azok számlájára poénkodó jegyzeteivel. S ha azt halljuk a tévében mindennap, hogy mindenféle stand up commedy-s menőmanók a „humor nagyágyúi”, akkor bizony én sokkal szívesebben szavazok mégis csak Bajtai Kornélra. Hiszen az említett kis jegyzetei mindenképp a kedvenceim közé tartoznak.

– Huhhh… Szerencsére még idejében érkeztem, volt még akciósan leárazott háromliteres Ariel mosószer, nagy bajban lettem volna, hogy mit is vegyek neked karácsonyra, ha nem érek oda idejében, és mindet szétkapkodják az orrom elől – mondtam a minap feleségemnek, aki (s íme az újabb szerencse…) nagyot nevetett ezen a mondatomon.

„Ezer dolog jut eszembe róla” – írta ki a napokban az üzenőfalára egyik nagyon kedves ismerősöm egy feltöltött fénykép alá a Facebook internetes közösségi portálon. Vagyis: „órákig tudnék még mesélni róla” – ahogy a hétköznapokban mondani szokás épp abban a pillanatban, amikor a gondolatfolyam elakad, megtorpan, a beszélgetés valahogy megszakad, az asztalnál hirtelen – és egyszeriben, mintha egy előre megadott jelre, egyezményes jelrendszerbe iktatott lámpafényre történne – mindenki elhallgat. Erre szokták azt mondani, hogy „elszállt egy angyal felettünk”.

Valóban, kicsit kaotikus így ez az utazás, amelyen a megboldogult apósom, Mihajlovits Péter (1943–2004) halála után, az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült gyermekkori képeslapgyűjteményének véletlenszerűségei alakítják útvonaltervünket. De nem én jelöltem ki az útvonalat, s nem is a sohasem korrekt ábécérend diktál (még ha Árva várának említésével ennek szellemében is kezdtük meg kalandtúránkat megboldogult apósommal…), nem igazítottuk a földrajzi rendszerekhez, csak a képeslapgyűjtemény véletlenszerűségeket is magában foglaló, vagy legalábbis feltételező rendjét követjük. És talán éppen ettől lesz igazán kalandos… Szepes várától továbbindulva most ismét széltében szeljük át a mai Szlovákiát, a Nyitra folyó partjához igyekszünk. Úgy tűnik, utunknak – egyelőre – azonban csak egy biztos pontja van, mégpedig a Vág folyó és annak völgye, illetve mellékfolyói, amelyek közül az Árván már dereglyéztünk az imént, most pedig egy másik, bal oldali mellékfolyamához érkezünk. Vissza. S izgalmas kalandokat rejt ez az utazás nemcsak a térben, de az időben is, hiszen a romos, kopottas várfalak más és más történelmi korok eseményeit idézik elénk, különböző személyiségekkel hoznak bennünket kapcsolatba… Mert ha Nyitra várát említjük, akkor ismét Salamon királyunkra kell gondolnunk, aki 1074-ben sógorával, a német Henrikkel feleslegesen vonultatott itt fel ostromló hadakat. De más veszélyekkel is bátran és – ami az esetek többségében viszonylag fontosabb is – eredményesen néztek szembe ezek a várfalak: a nyitrai azon kevés erődítmények közé tartozik az egykor volt Magyar Királyság területén, amelyek képesek voltak visszaverni a tatár hordák támadását is. Ami azért már önmagában is nagy szó! Aztán pedig: Csák Máté, husziták, Hunyadi Mátyás… A töröknek meg talán valaki mesélhetett is útja során a korábban itt megszégyenült hódító hadakról, így hát a várat meg sem ostromolta…

Minden idők egyik legrosszabb szóviccét mesélte el a napokban egyik ismerősöm. Ami már annyira rossz, hogy szinte minőséget vált, és főnixmadárként kel új életre, ahogy megmételyezi a felkészületlen elméket, lelkeket – s ezt már terjeszteni kell... Belekürtölni a vakvilágba! Mert ezen – végső soron – már döbbenetében is nevet a humor jámbor alanya, hiszen ekkora marhaságot valóban nagyon ritkán hallani, s még ritkábban talál ki ilyesmit élő ember:

– Benézett hozzám tegnap egy Tyrannosaurus rex és Hamlet, volt nagy dínóm meg dámon!

A szakállamra mondom, s bárki meglássa, a 21. század egyik meghatározó mémje válik még ebből a fennkölt gondolatból... Sőt, a bajszommal még emelem is a tétet!

...tulajdonképpen...

Múlt pénteken bukdácsolt be elektronikus postaládámba az Egyperces receptek hírlevelében a szőlőbefőtt elkészítésének leírása. Rövid is, egyszerű is, nincs vele sok vesződség, így hát lényegében egyből megakadt rajta a szemem (mint általában az egyperces recepteken…), meg hát egyébként sem ettem még ilyet, izgalmasnak tűnik, lássuk hát mit üzentek nekünk a hírlevél szerkesztői:

„Hozzávalók: 1 kg leszemezett szőlő

A sziruphoz: 25-30 dkg cukor, 5 dl víz, 1-2 db szegfűszeg, 1 késhegynyi citromsav vagy 1 evőkanál almaecet.