Egy játékos gondolat: mi van, ha a világmindenség maga hoz létre egy nyelvet? Ez mindenképpen megnyugtatná a filozófusok sokaságát, mert a tiszta fogalmakkal már hibátlanul lehetne megragadni a valóságot. A világmindenség azonban önmagával nem beszélgethet, ezért nincs szüksége kommunikációra. Hacsak nem létezik egy másik világmindenség is, akár egy harmadik – amelyekről nincs tudomásunk. De ha már ezekről nem tudunk, maradjunk a meglévőnél, s megismerésének dilemmáinál. Merthogy páratlanul izgalmas végig kísérni az évezredek óta felvetülő teóriákat és aggályokat.

Voltaképpen egyenesen elbűvölő, másfelől meg irigylésre méltó, hogy a civilizáció hajnalán korai elődeink már kísérletet tettek megválaszolni az úgymond végső kérdéseket. Szabad volt a pálya, friss ötletekből készülhettek a különféle elméletek és rendszerek, de már ekkor, tehát a kezdet kezdetén a gondolkodóknak szinte mindegyike a tudásban kereste a lét biztos alapját.

Egy érdekes mondatot olvasok, amit – a felszólító meghagyás szerint – tizenkét személynek kellene továbbítanom: „Kapni olyan valamit, ami sosem volt neked – azért olyan dolgot kell csinálnod, amit sosem csináltál!” A magyarázat szerint ha elvettek tőled bármit, amihez nagyon ragaszkodtál, azt nem büntetésként kell felfogni, hanem lehetőségként, hogy helyette sokkal jobbat kapj. Mindez számomra, bár időben előremutató, mégis inkább puszta vigasztalásnak tűnik, mert hiányzik belőle az idea, az emberi tervezés.

Előfordulhat, hogy valakit megsimítasz, de az hirtelen lehúzza a rolót, mivel a Bhagavad-Gítában olvasta: az érzékszerveinken uralkodni illik, s érzéseinket úgy kell visszavonni, miként a teknős képes páncélzata alá behúzni tagjait. Lehet, elsiettük a közeledés módját, s nem ügyeltünk a földrajzi tényezőkre sem. Mert például a skandinávok állítólag mintegy másfél méterre állnak egymástól, miközben beszélgetnek, délebbre haladva ez a távolság a két ember között állandóan szűkül, mígnem végül szinte már egymás nyakában ülnek. Megtörténhet, hogy egyszerűen nem voltunk eléggé figyelmesek, s a számtalan jelből – bólintás, pirulás, vállrándítás, lebiggyesztett száj, csípőre tett kéz és egyebek – nem vontuk le a kellő következtetést. Tehát elsiettük a dolgot. Merthogy minden testmozdulatnak jelentése van, egyfajta tárgyilagos információja, hozzánk beszélő szimbóluma, amit aztán vagy elfogadunk vagy nem. Úgy is mondhatnánk, akadozik a kapcsolatfelvétel, nem számoltunk például a különféle előítéletekkel, a másikban akaratlanul előbukkanó negatív tapasztalati élményekkel.

Szociológiai és pszichológia tanulmányokat lapozgatok, valamiféle választ keresve, miért történnek folyamatosan és továbbra is a szoborrongálások. Merthogy gyűlöletszító falfirkákkal naponta találkozhatunk, szobordöntögetésekről, emlékművek átfestéséről, sírkertek meggyalázásáról, utcai verekedésekről hetente érkeznek a hírek. A legtöbbet talán a hétágú virágformájú Vereckei honfoglalási emlékmű szenvedett, de a pozsonyi (bő száz évvel ezelőtt, közadakozásból elkészült) Petőfi-szobor sincs kíméletesebb helyzetben. Költőnk szoborrá formált mása megtalálható persze másutt is, például Marosvásárhelyt, Szatmáron, Szovátán, Ungváron, utóbb nálunk is, meg emlékezünk mondjuk Damjanichra, sőt, a horvátországi Sziszek (Sisak) közelében az ottani Magyar Egyesületek Szövetsége az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 164. évfordulója alkalmából a minap avatott emléktáblát a tábornok stazai szülőháza falán. A felsorolást tovább folytathatnánk, szemléltetésként azonban ennyi is elegendő látnunk, hogy egy kisebbségben élő nemzetrész az önazonosságának megőrzése érdekében fontosnak tartja kialakítani emlékhelyeit, ám az is nyilvánvaló, hogy ezen törekvése ritkán találkozik (legalábbis azonnal) a többségi nemzet rokonszenvével. Igaz, arra is találunk példát, hogy egy Kassa környéki település szlovák és magyar lakosai közösen gondozzák a honvéd hadisírokat, de ez inkább a ritkaságok sorába tartozik.

Nemrégiben egy divatszakértő arról beszélt, számos dúsgazdag személyt látott ízléstelenül öltözködve, ugyanakkor például megannyi olasz férfi, évtizedek óta, farmernadrágban és fehér ingben mindig csinosan néz ki.

A könyvembert időnként valóban zavarja, hogy értetlenül figyeli az új felfedezéseket, mondjuk a fizika meg a biológia területén. Ha egyáltalán értesül róluk, s nem csak a szenzációt sejtő újsághírek alapján. A tudomány tehát leköröz bennünket, s hiányoznak rendre azok a személyek, akik a világ dolgainak jobb megértéséhez kínálnának összevont képet. Hirtelenében nekem is csak László Ervin jut eszembe, a zongoraművész és filozófus, aki bölcseleti tanulmányaihoz előzőleg elmélyedt más tudományágakban is; nem véletlen, hogy a Római Klub megbízásából ő vezette azt a csoportot, amely arról készített tervezetet, mi legyen a kormányok, közösségek és üzletemberek feladata a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben. Ennek nyomán dolgozta ki a természet és társadalom egységességével kapcsolatos elméleteit, és sorra jelentek meg az ilyen tárgyú könyvei is (például a Kozmikus kapcsolatok, vagy az Új világkép). E hatalmas és ambiciózus program révén neki sikerült egy csapatba tömöríteni a szellemi és a természettudományi érdeklődésű kiválóságokat, ám erről meg éppenséggel az juthatna eszünkbe, hogy e két szféra között szinte alig van átjárás, a társasági körök is szinte teljesen elkülönülnek. Sőt, bizonyos rivalizálás is tapasztalható a humán meg a műszaki értelmiség között, ami még inkább gátolja a tudományos világkép sokszínű megközelítésének esélyét.

Mint utóbb beigazolódott, igen kockázatos, ha a felsőbb hatalmak elvegyülnek a köznéppel. Mint például a régi görögök korában. Azokban az időkben még gyakran ültek és lakmároztak együtt halhatatlanok a halandókkal. Miként egy menyegzőn is, amelyre Zeusz mindenkit meghívott, Eriszt kivéve. Erisz azonban, lévén a viszály istennője, nem hagyta magát, s a lakomázók közé egy aranyalmát dobott. Egyszerre nyúlt érte Héra, Athéné és Aphrodité. Szegény Pariszra hárult a megoldhatatlan feladat, kit, illetve mit válasszon: a harci fegyelmet, a szerelemnek szentelt életet, vagy a királyságot. Lévén szó ifjú férfiról, döntésében az elvakult szerelmi vágy felülírt mindent, majd rövidre rá elrabolta Helenét, emiatt tört ki a trójai háború. Trója azonban esztendőkön át hősiesen ellenállt a görög seregeknek, s védte a várost – egy jóslat szerint – a Pallasz Athéné által faragott szobor is (maga Zeusz hajította le a magasból).