Az Al-Duna kanyarulatába érkezett székely telepesek szegénységét más népcsoportok sokszor kifigurázták, megítélték.

– Rongyos bukovinai telepesek! – mondták.

Most már harmadízben keressük a választ arra a kérdésre, hogy milyen szülői típusba tartozhat az olvasó, aki követi az Üveggolyó írásait. Ha nem ismerte föl magát a túlságosan óvó, sem a túlságosan szigorú szülő leírásában, folytathatja a keresést, hátha az ambiciózus vagy az elfoglalt szülők közé tartozik.

Ha jól emlékszem, 1979-ben találkoztam vele személyesen, először és utoljára. Egy ifjúsági kutatótábor résztvevőjeként, újkőkori települést tártunk fel Valjevo környékén. Az utolsó napon, a táborzáráson ő is ott volt, s én kicsit bátortalanul, de határozottan odamentem hozzá, hogy válthassak vele néhány szót. Hiszen ezt az alkalmat nem szalaszthattam el: középiskolásként Molnár Gábor brazíliai vadászkalandjai mellett az ő útleírásait „faltam” leginkább. Egy tizenéves számára ugyanis még igen hihető, hogy az élet korlátlanul előtte van, minden álom megvalósítható, s lényegében mindenhova el lehet jutni, ha nagyon akarjuk.

Valamikor nem volt televízió, mindennapi rohanás sem volt, nem annyira, mint manapság. Az emberek szombaton és vasárnap ráértek, de általában idejük jelentős részét egymásnak, a társasági életnek szentelték. Ennek egyik megnyilvánulása az volt, hogy a városból tömegesen jöttek Palicsra – sétálni. Tavasztól őszig, szombaton és vasárnap délután öt-hat órától sötét éjszakába nyúló ideig fáradhatatlanul rótták a sétányokat, főképpen a főbejárattól a tópartig, vagy a tó partján és vissza, közben ismerősökkel találkoztak, váltottak velük néhány szót. Aki elfáradt, vagy beleunt a sétába, leül(hetet)t valamelyik padra, feltéve, ha már nem volt foglalt, és figyelhette a járókelőket.

„Életrajz… Az is kell?… Kinek?… Minek?… Hiszen az én életem csak az enyém, hiába is turkálnak benne, úgysem írok le mindent” – írta Weiss Zoltán a 2000-ben megjelent Salom c. verseskötetében.

Anyakönyvi bejegyzések:

„Weiss Zoltán, Belgrád, 1932. szeptember 12-én, hétfő este 9 óra…

Magyarkanizsa… Anyakönyv: 62. oldal… folyószám: 235… Koncz István… a születés ideje 1932. szeptember 12. … A bejegyzés ideje: 1943. június 9. A bejelentő: Bicskei Ilona, anyakönyvvezető: Raffay Kálmán.”

Nagyanyáméknál azért vártam leginkább a disznótort, mert olyankor két éjjel is náluk aludhattam.

Én mindig a kuckóban, Jóska unokatestvérem meg a kemencepadkán.

Ricz Péter főmuzeológus(Fotó: Molnár Edvárd)

Nagysága miatt természetesen csak egy része utaztatható. E páratlan kiállítás kapcsán Ricz Péter főmuzeológussal, a tárlat egyik szerzőjével képzeletbeli időgépbe ültünk, és visszautaztunk egészen az újkőkorig, onnan pedig repültünk tovább a középkorig. Mielőtt azonban elmerülünk a csodálatos, megörökölt tárgyak történelmében, kezdjük azzal, hogy egyáltalán milyen út vezetett a kiállítás megszületéséig.

Gere Vince plébános úr hihetetlen átéléssel tudta előadni a történeteket.

Képes volt olyannyira beleélni magát egy-egy jelenetbe, hogy úgy tűnt, mintha ilyenkor valami módon tényleg visszakerülne az időben a bibliai nép körébe. Olykor a számunkra teljesen érthetetlen szövegeket is mondott, de a véletlenül a hittanterembe lépő tisztelendő nővért is Cipporának, Jáhelnek, Rúthnak szólította. A megkövezés iszonyatát meg oly megrázóan játszotta el, hogy napokon át felriadoztam álmomból.

A gyerekekhez jön a Mikulás, a Jézuska, az angyalkák és olykor a Télapó is. A misztikus kerettörténet valódi izgalmas időszakká varázsolja a kisgyerekes családok életét, a decemberi napokat. Érkezik a fehér szakállú a rénszarvasszánján, az angyalok a felhők közül havat hintenek, a fehérbe borult erdőből a manók egy fázó fenyőfácskát találnak. Izgalmas csomagbontás, gyümölcs és hóemberes gyapjúzokni a kiscsizmában. Esténként az időjárás-jelentés figyelemmel kísérése. A szánkó a folyosón várja az üzembe helyezést a sínadrággal és a síkabáttal karöltve.

„Nem szökhetünk önmagunk elől, édes fiam! Vállalnunk kell tetteinket! És vállalnunk kell tetteink következményeit is! Nyugodj meg, holnap eldől a sorsunk! Ezen nem változtathatunk.”

Megélesztő = feledésből föléledő, írja a szerző a szómagyarázatban. Fölélesztő, föléledő, sokunkban tán régóta mélyen szunnyadó érzések és emlékek sorjáznak elő a könyv oldalain és az olvasói szívekben. A tiszta gyermeki lélek – melynek a felnőttkor eljöttével persze ki kell egészülnie a racionális szellem pajzsával az Anyag rideg birodalmában, ám elaludnia egészen sosem lenne szabad, mégis leginkább tetszhalott bennünk –, a tiszta gyermeki lélek ébredezni kezd. Éppen ezért ez a Mese korántsem kizárólag gyermekeknek íródott. Sőt. Azt hiszem, sőt. (Kisunokának mesélő nagyszülőknek pedig egyértelműen javallott!)

Azt kérdezi tőlem egy szép napon az én kis unokám, Péter:

– Nagyapa, te oly nagyon szereted Zentát, honnan ez a szeretet?

– Szülővárosom e hely, Petikém.

– Szülőváros?

– Én a Tisza partján láttam meg a napvilágot.

– Régen?

– Ha néked mesélek, régen. Nekem úgy tűnik, nem lehetett az sok évtizede, mert újabban tisztán megjelennek előttem a gyerekkor képei.

– Gyerekkor?

– Amikor én gyermek voltam.

– Kisgyermek, mint én?

– Mint te, éppen akkora.

– De hát én megnövök!

– Én is ezt erősítgettem annak idején, aztán tényleg bekövetkezett.

– Én nagy akarok lenni, meg erős!

– Az leszel, Petikém, az leszel!

Piszkálgatja orrocskáját az én unokám, látom, valami különöset akar kérdezni tőlem. Tenyere leugrik az orráról, végigtörli száját, állát, kezecskéje lehanyatlik ölébe. Rám néz. Kerek a szeme, fekete drágakő csillan két tavacska mélyén.

Ha írni akarsz, ne áruld el a titkaidat, mondta jóindulattal, bizalmaskodva átfogta a vállamat, arcomba lihegett. Nő vagy, kellenek a titkok, léted ettől függ, és már a fülemnél járt kereső szája. Megráztam magamat. Írni csak úgy lehet, ha titkokat árulsz el. Ha ügyes vagy, nem kiabál a dolgokból, hogy épp egy titok lett meztelen a sorokban. Folyamatosan vetkőzni, lepel lepel után hullik, azután rituális mosdás az utolsó lépésekig. Mert mindenki tisztán szeretne odaátra jutni! Nem szeretne, hanem kell. Boldogan engedelmeskedik. Azután kész lesz a regény, de valaki más írta meg helyetted. A végén valaki más vagy, mert aki voltál, a betűkre feszítve vérzik.

SZENTFÖLD

A Szentföld legnagyobb hatású zarándoktemploma, a Szent Sír-bazilika együttese a keresztfa jeruzsálemi megtalálásának helyén már 335-re megépült.

A keresztkultusz elterjedésében meghatározó szerepük volt a zarándoklatoknak, melyek immár ekkor elterjedtek voltak. A zarándoklatokról szóló első úti beszámoló (Peregrinatio Aetheriae) 400 körül keletkezett. Jézus talán legelső ábrázolását a római Santa Sabina-templom egyik kaputábláján találjuk 430 körül. Egy VI. századi festett szíriai ereklyetartó dobozon (Vatikán, Museo Sacro) is látható a Krisztus-feszület. Keleten a bizánci és kopt liturgiában a főpap már két évszázaddal előbb használta a sztauroszt, a kézi keresztet. Oltárkeresztet is ekkortól állítottak.

A bizánci és a latin világ klasszikus találkozási területe a Szentföld és környéke. A feszületábrázolás nyugati kialakulása leginkább ezzel a találkozással hozható kapcsolatba. A kereszt liturgikus tárgyként vagy szimbólumként Nyugaton a VIII. századtól terjedt el. Még jóval a mohamedánok és más „eretnekek” ellen viselt XI–XIII. századi keresztes háborúk előtt elterjedtté vált a jelkép használata…