Mielőtt még bárki elfogultnak tartana, ami az USA témakörét illeti, megnyugtatom, hogy nagyon sok minden nem tetszett abból, amit ott láttam, tapasztaltam. Sőt, maga az amerikai életmód elfogadhatatlan számomra minden kényelmével és lehetőségével együtt, mert én európai vagyok, és az is maradok. Főleg az „amerikai álom” lufija, mely oly sokakat bátorított át az óceánokon a világ minden részéről, hogy az olvasztótégely elvégezze a rá bízott feladatot, miközben csak kevesen éltek a LEHETŐSÉGEK országában a lehetőséggel. Mert, ha valahol hatalmas a konkurencia az élet bármely részén, és szörnyen embertelen, az, pont a lehetőségek országában kifejezetten ilyen. A fejlődés motorja. Mondanák. De milyen fejlődésé? Milyen áron? Ezt akarja rá erőltetni az egész GLOBALIZÁLT világra. Innen ered az ehhez szükséges ideológia is. De én nem ezekről a témákról akartam írni, amikor hozzáfogtam, hanem minden olyan megélt és élményként tapasztalt eseményről, amiből tanultam és mások is tanulhatnak, ha rászánják magukat a kalandra.

Tiszteletesnél tett látogatásunk alkalmával elpanaszkodtam neki, hogy az, amiért elsősorban jöttünk, a csodálatos Mt Mc Kinley, sajnos felhőbe takarózva várt ránk és így közelről, természetes pompájában nem láthattuk. Valahogy így vígasztalt: „Én már vagy negyvenöt éve élek Alaszkán és akármikor szerettem volna valakinek a baráti körömből megmutatni ezt a csúcsot, közelről, még soha sem sikerült. Velem is mindig kibabrált az időjárás, amikor a közelébe merészkedtem. Ne csodálkozz ezen. Csak az a megoldás, hogy az ember rászán elég időt, türelmet, és ott a parkban lesi a megfelelő pillanatot. Az Úr eléggé elfoglalt, hogy személyes kérdések azonnali teljesítésével foglalkozzon. De te még elég fiatal vagy, hogy próbálkozz újra.”

Három kellemes napot töltöttünk a vadonban, élvezve a kevésbé érintett természet sajátos lüktetését. Minden délben lubickoltunk a kis tavacska kristálytiszta vizében. Az időjárás kedvezett. Hétágra szórta sugarait a legnagyobb fűtő és néha az volt az érzésem, nem is Alaszkán vagyunk, hanem valahol sokkal délebben, ahol ez megszokott. Persze, júliusban és augusztusban akadnak ilyen napok ott is, de pillanatok alatt képes borulni az egész, ha északról elindulnak a jéghideg áramlatok. Itt szerencsénk volt. Valamit csak kárpótolt a nagy rendező az előző kudarcélmények kapcsán, amikor eltakarta előlünk a fenséges látványt, hiába voltunk tőle karnyújtásnyira.

Este, amikor nyugovóra tértünk, már nem bántuk, hogy néhány váratlan napra egy igazi, számunkra is kihívást jelentő társaságba csöppentünk, még ha ez a piszkosabb fantáziával rendelkezőket meg is lepi. Hisz három férfi és három nő egy fedél alatt, ugyan mit tehet a vadon kellős közepén, még ha a ház elég nagy is, hogy mindenki megtaláljon egy sarkot, szobát, ahova ha kedve tartja, elhúzódhat. Elbeszélgettünk. Ann történeteket mesélt rég nem látott barátnőinek, mi meg tátott szájjal hallgattuk. Néha belekérdeztünk. Így derült ki, hogy ő már három éve folyamatosan fenn él és a hosszú, valamint kemény és zord hideg teleket is jól bírja. Olyankor, előre felkészülve élelmiszer ellátmánnyal, vágott tüzelőfával átadja magát az intellektuális kihívásoknak, sokat olvas, meditál és írogat. Olyan napló félét, csak úgy önmagának. Rádión tartja a kapcsolatot a külvilággal, de néha összejárnak a szomszédokkal is, akik mérföldekre tőle távol, egy másik kis tó partján élnek. Ilyenkor kenu helyett sítalpakon, vagy szánkón jönnek át hozzá, ha nem ő látogatja meg társaságukat, Johnt és családját.

Néhány napos kemény vezetés után elértük azt a helyet, ahol az Alaszkára vezető út elválik egy másiktól, amely kivisz a Csendes óceán partjára, és akik nem szeretnék a hátralévő nehéz utat végiggurulni a kietlen vadonban, feltehetik járművüket hajóra, amely felviszi azt utasaival egy alaszkai kikötőbe. Itt, ezen a helyen szintén volt egy pihenő a velejáró infrastruktúrával, bevásárló központtal, benzinkúttal. Mi valamikor hajnalban érkeztünk meg, mert én aludtam, amíg öcsém vezetett. Ahogy megállt és kilépett a járműből, hangok zajára felriadtam és már nézem is körül, mi történik, hol lehetünk? Kilépve a szabadba, látom Öcsi egy idősebb úrral, és feleségével beszélget. Én is oda ballagok, és már be is mutatnak. Öcsém közben tankol, én meg megkérdezem az embert, mivel foglalkozik. Mondja, hogy ő miniszter. Na, milyen reszort tartozik a hatáskörébe, terelem a szót tovább. Ekkor már világos volt neki, hogy én félreértettem őt, és azonnal elmagyarázza a lényeget. A minisztersége tulajdonképpen angolul lelki pásztorságra utal, egy protestáns felekezet esetében. Na, néztem nagyot. Tehát egy pappal futottunk össze, aki hazafelé tart és elmagyarázta, hogy nekik már fárasztó a közúti közlekedés, ezért innen hajóval folytatják a hátra lévő utat, ami sokkal kényelmesebb és biztonságosabb is. Mielőtt még búcsút intettünk, szívélyesen a kezünkbe nyomott egy névjegykártyát, és hozzátette, szívesen látnak bennünket vendégségbe, néhány napra, ha megérkeztünk ANCHORAGEBA, Alaszka legnagyobb városába. Okvetlen jelentkezzünk.

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomorú vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng, csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Amikor ezt MILOVAN, a bosnyák, meglátta, azonnal fürdeni óhajtott. Tény és való, a nyári forróság enyhítésének lehetősége rám is hízelgő hatást gyakorolt, ezért letértem az útról, és a folyó közvetlen közelébe settenkedve, már csak azt lestem, hol találok olyan lejárót, ami egészen a partig levezet. Találtam. A vízig mehettem. Ott leparkoltam és irány a pocskolás. Viccelődve jegyeztük meg, hogy tejben még úgy sem fürdöttünk.