Ebben a pillanatban, május 21-én talán nem a tömegközlekedés állapotáról kéne elméláznom, hanem inkább az ország sorsáról és közvetlen jövőjéről, ám ehhez nekem aligha van tollam – nem mintha máshoz lenne –, a tömegközlekedés azonban, mint olyan, nem először foglalkoztat, hiszen minden nap ki vagyok téve szeszélyeinek és veszélyeinek.

Olvasom egy hazai lapban március 15-ével kapcsolatban (igen, kissé megkésve, de lelkem rajta) miszerint – a cikk szerzője szerint – a kisebbségi pártvezetők nagyobb kokárdát tűztek a kabátjukra, mint tavaly. Szerény véleményem szerint ennek a megállapításához igencsak éles szem szükségeltetik – kiváló emlékezőtehetség. A szerző bizonyára mindkettővel rendelkezik. Jómagam nem tudnám megállapítani, hogy a tavalyi kokárdák kisebbek voltak-e az ideinél.

Miután alapos hozzáértéssel és elfogulatlanul leszedtük a szenteltvizet a választási edzéseket folytató politikusainkról, öreg cimborámmal, tisztelt öcsémurammal áttértünk megszokott napi ügyeink taglalására.

Mostanában mind több szó esik a szórványokról, a szórványosodásról, elő kellett hát vennem a nagyszótárt, hogy megtudjam, mit is takar a szó, jóllehet sokszor, mind gyakrabban a bőrömön is érzem e ritka, mégis mind gyakrabban használt kifejezés valódiságát. Ki találta ki, ki mondta ki, írta le először? A szórni igéből képezhették? Szétszórsz mindent, pörölte az édesanya rendetlen csecsemőjét, szerteszét hagyod a dolgaidat... Szórod a pénzt, pörölte a hitves a korhely párját... Szinte minden nap belebotlunk jelenlegi témánk szavába, miközben észre se vesszük, hogy magunk is szétszóródunk mindennapjaink bonyolult buktatói között.

Utána kéne már néznem, hány hangutánzó szavunk van, mert, ugye, egy állítólagos firkásznak talán illene ezt is tudnia. Egyik megboldogult barátomnak – ő is írogatott – a legszebb magyar szava a fuvola volt. Van benne valami! A fuvola ugyan alighanem hangszer is, a nevét a mi nyelvünkön talán éppen a hangjáról kaphatta.

Riasztó, hogy nem csupán a tengereken túl, hetedhét országokban, de itt a közvetlen környezetünkben is mind gyakrabban és elterjedtebben RIASZTÓ dolgok történnek.

Sok-sok évtizeddel ezelőtt, amidőn a székvárosba költöztünk, Újvidék tömegközlekedése merőben más volt, mint manapság. Maga a város is más volt. Népessége az akkorihoz képest mára a tízszeresére duzzadt, úgynevezett nagyvárossá nőtte ki magát, mert ugyebár úgy csaknem félmilliós metropolis egy olyan kicsiny országban, amilyenné a miénk zsugorodott a közelmúltban, nevezhető akár metropolisnak is. Ahol a tömegközlekedés mindennapos valósággá válik.

Egy öreg barátom meséli, hogy egy barátjával beszélgettek, körülöttük ott lábatlankodott, füleskedett hétéves unokája, aki a barátom szerint, máris elmehetne számítógép tanárnak valamelyik öregek otthonába, szóval meséli a barátom, hogyan oktatta ki őket a gyerkőc magyar nyelvből.

– Azt nem úgy mondják, nagytata, hogy elcsesztük – és máris ugrott a számítógépe elé –, hanem úgy, hogy csetelünk! Csetelünk, nagytata, csetelünk!