Úgy tűnik, aki egyszer kiérdemelte nemzettársaitól a nemzeti hős címet, bármi alól felmentődik. És hódolói akkor sem hiszik el, hogy rossz fát tett a tűzre, ha világos bizonyítékokat tárnak eléjük arról, hogy imádottjuk nem ártatlan bárányka, hanem bizony vérszomjas farkas is volt.

Nincs új a nap alatt, csak a reakciók durvulnak. Sajnos jó ideje napirenden a téma: megszaporodtak a bűncselekmények, egymást érik a lopások, a rendőrség meg sehol. A kérdés, a sajtó mekkora teret ad az indulatoknak? A szerepe vajon miben áll? Az érzelmek felkorbácsolásában, vagy éppen csitításában? (A válasz nekem világos: az oknyomozásban, a terepen készült riportokban, a kimért publicisztikában.)

Azt hiszem, a nyelvet elsősorban a nyelvvédőktől kell megvédeni.

A puristáktól, akik folyton azon fáradoznak, hogy megmentsék a nyelvet, nehogy beessen a szakadékba, nehogy elromoljon, mint egy mosógép, nehogy elvesszen, mert magába szippantja a fekete lyuk.

Újvidéken tanuló ismerősöm írja – szakszóval, hisz ilyesmit tanul –, hogy a vajdasági magyarok mintha paradox módon saját magukat viktimizálnák. Azaz szeretik magukat áldozatokként láttatni és érezni. Attól függetlenül, hogy tényleg áldozatok-e. Avagy az önbeteljesítő jóslatok módjára beteljesítik az áldozatiságot: azzá lesznek, mert akként látják magukat.

Folyik a heves vita újságíróink közt, mi a függetlenség, mi a dolga a (kisebbségi) sajtómunkásnak. Hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, a Vajdaság Ma S. nevezetű szerzője szótárgyártásba kezdett, s elsőként a sajtószabadság fogalmát óhajtotta definiálni. Csak a vízzel együtt a gyereket is kiöntötte a dézsából, mert végül ezt írta: „A sajtószabadság az állampolgári jogok egyike, a sajtó útján való szabad, hatóságilag előzetesen nem ellenőrzött és korlátozott véleménynyilvánítás (sic!).”

Nehéz a dolga a politikusnak, szépen kell öltözködnie, ünnepnapokon pedig különösen ki kell pittyennie, hogy jól mutasson a koszorúzáson, no meg a tévében, ha őt mutatják. A nemzeti ünnepeken azért is nehéz a feladata, mert vajon mi újat lehet még mondani? Például a 48-as szabadságharcról. Hát nem történész ő, hogy újabb felfedezést osszon meg a közönséggel, nem költő, hogy újabb metaforával álljon elő. Marad az üzenet. Hogy mit üzen az ünnep, a szabadságharc – ami már önmagában is fura nyelvi lelemény… Mert üzengetni mi, emberek szoktunk egymásnak, nem az események. Az inkább jelent valamit. Részletkérdés.

Olvasom, Horgos „a fosztogatók faluja” (a cím félreérthető…), a tévéhíradó riportjában meg arról beszélnek, Csantavéren megnőtt a lopások száma, de kevés a rendőr – legalább 18 kellene a jelenlegi 12 helyett. A többi településről is rémisztő hírek érkeznek.

Nézem a Napjainkat, a befektetési tanácsadó ecseteli, mit csináljunk a pénzünkkel. Majd következnek egy cég képviselői, erdélyiek, ők is arra biztatnak, hogy okosan fektessük be a vagyonunkat. Először azon morfondírozok, hogy a közszolgálati médiában hogyan jelenhet meg egy cég, ha nem reklámoz, azaz, ha nem fizet a műsoridőért, de sajnos mára megszokhattuk, hogy ez részletkérdés, pedig a bújtatott reklám is reklám. Inkább az izgat, hogy most higgyek-e az uraknak, és ha igen, miért éppen nekik?

Pont egy hete, a budapesti Terror Háza Múzeumban a Délvidéki tragédia 1944–1945 című kiállítás megnyitóján ütötte meg egy mondat a fülemet: amikor Navracsics Tibor miniszter arról beszélt, hogy magyarok ezreit, tízezreit a jugoszláv kommunisták mészárolták le. Hozzáfűzte, ez a szerb történelem fájó pontja, s nyilvánvalóan ezzel is érzékeltette, hogy a kérdéskör – hogy így mondjam – fölöttébb bonyolult. Ahogyan erre a többi megnyitóbeszéd is utalt, hiszen 1944–45 kapcsán szó esett bosszúhadjáratról, vérbosszúról, partizánok rémtetteiről, magyarellenes terrorhadjáratról is.

Hogy adott sportágak inkább köthetők valamely etnikumhoz, s hogy azok beágyazódnak a nemzeti hagyományokba, triviális: mi nem krikettezünk, az amerikai foci az amerikaiaké, a sima fociban meg a németek győznek, tartja a mondás. Ezzel együtt a rasszista és nacionalista magyarázatok értelmetlenek, mert jó sportolóvá nem az válik, aki „megfelelő” faj vagy nemzet tagjaként születik. Az eredményhez tehetség, munka, kitartás, jó szakvezetők, megfelelő körülmények kellenek, és egy adag szerencse – ezt is tudja mindenki.

Szabadkán bemutatkozott a turijai kolbászfesztivál, Bakács Tibor pedig szalámit lopott a Tescóból. Eközben a fél arab világ forrongott, de mára már el is feledtük, hogy Algériától Tunézián át Egyiptomig nem csupán arról volt s van szó, hogy távozzék a korrupt hatalmi elit, hanem éhséglázadásokként indultak. S a tüntetőket épp a kilátástalanság motiválta. Igaz, arrafelé éppen nem a kolbász hozza tűzbe az embereket, a kuszkusszal is beérnék.

Sok tekintetben a vajdasági helyzet sem különbözik attól, ami a Maghreb-országokban látható. Igaz, a demográfiai helyzet gyökeresen különbözik, hiszen ott a fiatalok aránya igen magas. Ám közöttük egyre több a magasan képzett, akiknek semmi esélyük sincs belátható időn belül munkát kapni, önállósodni, eltartani (leendő) családjukat.

A vajdasági magyar médiafogyasztó szinte naponta – megengedem: hetente – tájékozódhat arról, ki milyen díjat kapott. Sajtónk gondosan beszámol a jelöltekről, majd a döntésről, aztán az ünnepségről, végül jöhetnek az interjúk. A régi díjak mellett újak is létrejönnek, elfeledett szakterületeken csakúgy, mint másutt, ahol az érdekeltek gondolják úgy, ők nem kapják meg a díjakat, úgyhogy alapítanak a szerintük arra érdemeseknek, avagy baráti körüknek egy másikat.

Már kezdem unni, s nem tud érdekelni, amikor Gubás Jenő és Ágota újabb összeesküvés-elméletükben engem például hazugsággal vádolnak, mert nem úgy értelmezem Gubás Jenő szavait, ahogyan ők. Mert értelmezni csak úgy lehet, ahogyan ők teszik, kizárólagosan, nemzeti szempontból. Aminek az a lényege, hogy ami nemzeti, az jó, amire meg ráfogják, hogy nem nemzeti, az nem jó. Hovatovább megtisztelő, bár értelmetlen, hogy engem is azok sorába raknak, akik ellehetetlenítik az ő munkájukat (VMSZ, MNT stb.). Elveszem előlük a kapát, a tollat?