„Berúgtak a vasutasok, gyalog mentek az utasok” – jutott eszembe a nóta (melynek ismertebb eredetijében az első szó sokkal durvább…), amikor egy szép hétfői napon a topolyai vasútállomáson ismét csak a nemzetközi gyorsvonat hűlt helyét találtam. Nem először, bár azt, hogy a múltkor a menetrendhez képest öt perccel korábban, az orrom elől távozott az Avala Szabadka irányába, még a véletlennek, avagy a csodának tudtam be, hiszen addig mindig késett. Most azonban vagy fél órával korábban ugrott neki az újabb harminc kilométernek, de Szabadkára már ismét csak késve érkezett meg. Autóval utolértük az „autópályán”, melyen kocsikázni szintén nem életbiztosítás, kész csoda, hogy az arrafelé járatlan külföldiek nem mennek szembe a forgalommal.

Szerbiában nap mint nap ezt láthatjuk. Íme: Tadić odacsapott az asztalra, hogy Szerbia mindent megtett, kiszolgáltatta Mladićot (ami törvényi kötelessége volt, mintha Szerbiában minden törvény számítana), amiért jutalom jár az EU-tól. Az elnök leginkább arra a gyerekre hasonlít, akinek hetente rendet kell raknia a szobájában, de ezt folyton elmulasztja, ám amikor végre mégis megteszi (félig, hisz egy háborús bűnökkel vádolt még mindig nincs meg), elkezd ugrálni a szülei fején, hogy ő a világ legjobb gyereke, kéri a zsebpénze megemelését, mert az jár neki.

Mostanában valahogyan rájár a rúd a magyar írókra. Miközben Németországban egyre-másra aratják sikereiket (ami inkább a szakmai megítélésben, tehát a kritikákban nyilvánul meg, semmint az eladási adatokban), addig a magyar politika homlokterébe kerültek az alkotók (akár egyes színészek). Kertész Imrét, a Nobel-díjast már régóta „leimrekertesezik”, de az új fejlemény, hogy a magát katolikusnak valló Esterházy Pétert, a talán legismertebb magyar írót lezsidózzák. És sorolhatnánk a többi példát, ki milyen címkét kap. A legérdekesebb persze az, hogy akik címkéznek, nem is olvasnak. Mert ha olvasnának, azaz művelődnének picikét, nem címkéznének.

Az ország EU-csatlakozását és a vízummentességet párhuzamosan veszélyeztette a szabadúszó kőművessegéd, azaz Mladić tábornok, illetve az utóbbi egy évben – a hírek szerint – az a tizenhétezer szerbiai állampolgár, akik az EU-ban kértek menedékjogot. Az első probléma megoldódott, a második még nem.

Mesélik egyik jeles politikusunkról, hogy még valamikor a nyolcvanas években, egyetemistaként az Újvidéki TV-be jelentkezett külsős újságírónak, s a sportriporteri szerepkört választotta. A mendemonda szerint ekkor úgy érvelt, hogy tévésként sokan megismerhetik, ami majd jól jöhet későbbi politikusi karrierjéhez, ugyanakkor nem fogják megutálni, nem kötik majd hozzá a bűnös politikát, hiszen a sport semleges terület. (Ezzel az erővel az időjárás-jelentést is választhatta volna, bár az rizikósabb szakma.)

Régi zentai diákként kissé megdöbbenve figyelem azt a csörtét, ami mostanság Zenta kapcsán a vajdasági magyar közéletben folyik, politikában, kultúrában, iskolaügyben egyaránt. Az előző hatvan év ráment a Szabadka és Újvidék közti vitára, végül a VM-kultúra teljesen legatyásodott. Újvidékből nem sok maradt, ám most újabb epizóddal folytatódik ama kultúr(politikai) harc, aminek – előre borítékolhatóan – senki sem lesz a nyertese. Viszont előbb-utóbb majd mindent be lehet zárni. Szó szerint, lakattal.

„A magyarok kiválóan harcolnak. Egyetlen esetet sem tudok, amikor egy magyar rosszul harcolt volna, jobban harcoltak, mint a szerbek – nem szöktek a frontról, ha kellett, hullottak, mint a legyek, aki meg elszökött – hát elszökött.”

Az szuper dolog, hogy a szurkolóknak az utóbbi időkben feledhetetlen pillanatokat, sikerélményt nyújtanak a szerb teniszezők. De hogy még nagyobb legyen a cirkusz – ha már a kenyér ára csak drágulni fog –, a külügyminiszter rátett egy lapáttal: diplomata-útleveleket osztogatott a neves sportolóknak, hogy ezután ők (is) képviseljék külföldön az országot, terjesszék annak jó hírét. Mintha lenne, persze. Előbb inkább meg kéne alapozni.