December 19-én volt pontosan egy éve, hogy nem sorakozunk az Európai Unió országainak nagykövetségei előtt vízumot kérvényezni. A megaláztatásoknak vége – hihetnénk, de nem biztos, hogy így is van. Mert az még hagyján, hogy most a Belügyminisztérium tolóablakai előtt sorakozunk, hogy új biometrikus útlevelet igényeljünk, de az a marhák módjára történő terelgetéstől, éjszakás várakozástól is megalázóbb, hogy egyeseknek az útlevél kérvényezésére sincs pénzük, nemhogy vízum nélküli utazgatásra.

Habár olyan emberről van szó, aki 11 éve ül börtönben forradalmi tevékenysége és az emberi szabadságjogokért vívott harca miatt, államellenes fölforgatás vádjával, Liu Hsziao-póról Szerbiában eddig nem sokat tudtunk – bevallom én sem. És most sem tudnánk sokat, talán még azt sem, hogy ő a 2010-es év Nobel-békedíjasa, ha hazánk kormánya teátrálisan nem bojkottálta volna teljesen, illetve később csak részben az oslói díjátadási ceremóniát.

November 29-e a köztársaság napja volt, de – talán mert még létezett a köztársaság, amelynek ez volt a születésnapja – a családon belül senki sem sorolta a nagy ünnepek közé. Nem kellett munkába menni, de nem volt semmiféle meghatározott szokásrend, amelyet követve ünnepelni lehetett, ünnepelni kellett ezt a napot. Bár a köztársaság napjának nem volt rituáléja, mégis létezett egy tevékenység, amelyből sokan – ha ideológiailag nem is, de fizikailag és gasztronómiailag nagyon is – kivették a részüket november 29-én: a disznóvágás.

Az államfő halk és szinte félénk javaslatát, hogy a gazdagoknak többet kellene visszatenniük az államkasszába, azaz többet kellene adózniuk, senki sem vette magára. Illetve elvben mindenki egyetért vele, de senki sem gondolja úgy, hogy Szerbia leggazdagabbjainak a rétegéhez tartozna. Ujjal mutogatnak egymásra, hogy amaz még gazdagabb, ők csak szerény jómódban élnek. És úgy tűnik, nem tanulták meg, hogy ujjal mutogatni nem illik, pedig az elnök úr éppen a jólneveltségükre apellált, amikor úgy tette meg javaslatát, hogy nem nevezett meg senkit, hanem fölkérte a tisztelt polgárokat: akire a kérés vonatkozik, önként jelentkezzen. Mivel sajnos senki sem vette magára ezt az inget, nincs mit tenni, marad a jelenlegi adókulcs.

Az egyetemi tanárok fölháborodtak amiatt, hogy fizetéseiket esetleg maximalizálni akarják, azaz meghatározni egy értéket, amelytől magasabb nem lehet, azok pedig, akik esetleg a mostani egyetemi tanárok és kutatók nyomdokaiba lépnek majd, teljesen másféle gondokkal küzdenek. Létezik ugyanis Szerbiában egy bizonyos intézmény, a Tudományos és művészeti utánpótlást fejlesztő alapítvány, amely az oktatási minisztérium által biztosított összegből országunk legjobb egyetemi hallgatóinak biztosítja a tandíjat és egy szimbolikus havi ösztöndíjat mesterképzésük, illetve doktori tanulmányaik során. Az alapítvány által pénzelt hallgatók legalább 9,5-es átlaggal fejezték be alapfokú egyetemi tanulmányaikat és különféle tudományos és művészeti projektekben vesznek részt, mondhatjuk tehát, hogy az egyetemisták krémjéről van szó. Ez az alapítvány most megszüntette az egyetemisták segítését, sőt, a tavalyi tandíjakkal is adós maradt. Tehát akik tavaly elsőéves doktoranduszok voltak, azok most egyévi tandíjjal tartoznak az egyetemnek, és maguknak kell megoldaniuk az előttük álló egy vagy két év tandíjköltségét.

Magyarországon jelenleg 182 hivatalosan bejegyzett egyház létezik, és az ország meglehetősen kis lakosságszáma ellenére ezzel Európában vezető pozícióban van az egyházak számát illetően. A bejegyzett gyülekezetek mindegyike versenyben van az állampolgárok adójának 1 százalékáért, és emellett különböző más kedvezményekre jogosultak, úgymint illetékmentesség, adómentesség vállalkozási tevékenység folytatása esetén, az áfa visszatérítése, a hitoktatást tanító pedagógusok fizetése és az egyházi személyek társadalom-biztosítása. Akárhogy számoljuk, nem rossz üzlet egyházat alapítani, és a jelenlegi jogszabályozás szerint ez nem is olyan nehéz – elég ugyanis 100 jövendőbeli tag aláírásának begyűjtése. A rossz nyelvek azt beszélik, egynémely egyház ezt ki is használja, azaz üzleti vállalkozások megkönnyítésére alapít gyülekezetet, ami meglehetősen lejáratja, ha a történelmi egyházakat nem is, de a kisegyházakat biztosan.

Nem keltett túl nagy médiavisszhangot a hír, hogy az Európa Unió országainak belügyminiszterei egyhangúan úgy döntöttek, Bosznia-Hercegovina és Albánia lakosai már ez év végétől vízum nélkül utazhatnak a schengeni államokba. Talán már nehéz visszaemlékeznünk, hogy pontosan egy éve adta meg ugyanezt a Minisztertanács Szerbia lakosai számára. Ha nem is élünk a lehetőséggel, maga a tény, hogy élhetnénk vele, valamiféle fölsőbbrendűségi érzéssel tölt el bennünket, már meg sem hallgatjuk, ha albán vagy boszniai polgárok rémtörténeteket mesélnek a vízumért való sorban állásról vagy az idegenrendészeti hatóságok kegyetlenkedéseiről. Hiába, a jót könnyen megszokja az ember.

Talán azért nem keltett túl nagy visszhangot, mert korán reggel sugározzák, amikor még mindenki alszik, vagy álmosan munkába készülődik, és nem nagyon érdekli, mi megy a tévében. Az egyre inkább a Pink tévécsatornára hasonlító, de urbánusságát – bármi legyen is az – hangsúlyozó B92-n reggel 7 óra körül ugyanis élőben jelentkezik be egy légiutas-kísérő egyenruhába öltözött hölgy a JAT légitársaságtól, hogy fölsorolja, mely városokba mikor indul aznap repülőgép Belgrádból. A bejelentkezés utolsó perceiben a hölgy naponta más-más úti célt javasol, ahova az egyetlen „jugoszláv” jelzőt a nevében viselő vállalat szállít, például Máltát, Koppenhágát vagy Monacót.

Talán az ’56-os forradalom megemlékezési ünnepségei miatt, a nemzeti öntudat sokaknál kritikus szintre emelkedett. Úgy tűnik, október folyamán a vajdasági magyar közösségben minden arról szól, hogy ki a magyar, még inkább arról, hogy ki nem, és ennek alapján születnek az ítéletek, legyen szó akár művészeti alkotásról vagy áruházi bevásárlásról.

A Duna TV Törzsasztal című tévéműsorában tudós emberek beszélgetnek hetente különféle, a magyar társadalommal, kultúrával, tudománnyal kapcsolatos témákról. Nem szoktam figyelni az adást, ám hallva, hogy az oktatásról beszélnek, többek között a vajdasági oktatásról is, fölkaptam a fejem. Egyetemi és egyházi emberek arról diskuráltak, hogyan lehetne megőrizni a határon túli magyar egyetemi oktatást.

Minden csoda három napig tart – vagy még addig sem. Kedden már alig beszélt valaki a melegfölvonulásról és a Belgrád utcáin lezajlott vandalizmusról. A címlapokat más témák töltötték be, mindenki elmondta, amit gondolt, anélkül, hogy a társadalmi diskurzusban vagy a személyes hozzáállásában bármi is változott volna. Aki kiállt a melegek jogai mellett, az továbbra is azt teszi, aki valamilyen ideológiai vagy erkölcsi indíttatásból diszkriminálná őket, az a 2011-es Pride-ot sem fogja támogatni, ha ugyan lesz.

Az Amerikai PEW Forum valláskutató intézet eredményei szerint az ateisták és az agnosztikusok jóval többet tudnak a vallásról, mint a vallásos emberek. Ha meglepő is, az ok logikus: ha valaki elköteleződik egy hit mellett, dogmatikussá válik, többé nem keres válaszokat, és nem tesz föl kérdéseket.

A fölsőfokon iskolázott polgárok számát tekintve Szerbia Európa (egyik) legkevesebb egyetemet végzett lakossal rendelkező országa. Állítólag 2020-ra az Európai Unió tagországaiban a magasan képzett lakosok számarányának el kellene érnie a 40 százalékot, amihez jelenleg a harminc-egynéhány százalékukkal csak a skandináv országok közelítenek. Mivel Szerbia nem ORCD-tag, az egységes európai listán nem szerepel adat hazánk képzettségi arányáról, az országos fölmérés szerint viszont ez az arány nálunk 6,5 százalék. Fölmérések szerint még a régióban is a legrosszabbak között vagyunk, Bosznia-Hercegovináról nincs adat, de ott valószínűleg tőlünk is alacsonyabban képzettek az emberek.