Az Európai Unióban nagy hangsúlyt fektetnek a hulladék szelektálására, újrahasznosítására, biztonságos tárolására. Azt hinnénk, Szerbiában ez még nem prioritás. Olvasva azonban, hogy milyen környezetkímélő és életminőség-javító projektek léteznek országunkban, be kell látnunk, hogy nem járunk messze az EU-s standardtól, sőt, újítani is tudunk.

Amióta Szlovéniába költöztem, nem panaszkodom. Nem mintha olyan jól menne a sorom, de „csakazértsem” morgolódok. Amint az utóbbi időben tapasztaltam, a szlovének, akárcsak a magyarok, szeretnek panaszkodni. Arra, hogy soha ilyen rossz nem volt a gazdasági helyzet – miközben Szerbiában a lakosság 90 százaléka sokkal rosszabbul él. Arra, hogy Ljubljana milyen unalmas hely – miközben Újvidéken, ami nagyjából ugyanekkora város, fele ennyi kulturális esemény sincs. Arra, hogy milyen hosszú a tél és rossz az idő – miközben február elejétől a hónap közepéig alig volt olyan nap, amikor nem ülhettünk a folyóparti kávézók teraszán. Arra, hogy milyen nehézkes a bürokrácia – miközben én megdöbbenve tapasztaltam, hogy néhány nap alatt sikerült minden ügyemet elintézni, mégpedig csupán félórás sorban állás után. Nem panaszkodom tehát, egyrészt mert nem akarok hálátlan lenni, másrészt mert (egyelőre) ha tudnám, sem akarnám fölvenni a sztereotipikus szlovén mentalitást – mert (egyelőre) tipikus ćifuri vagyok.

A tanügyi dolgozók nagy része január 28-án a miniszter szerint törvénytelen sztrájkba lépett, ugyanis elégedetlenségüket nem a törvénynek megfelelően 30 perces órák megtartásával fejezik ki, hanem teljesen beszüntették a tanítást.

A nyolcvanas években született fiatalok nemzedékének – a mai 22 és 30 év közöttieknek – számtalan megnevezése van. Y generáció, azaz az X generáció utániak, millenárisok, mivel akik az ezredforduló táján lettek nagykorúak, internet-nemzedék, elveszett generáció stb. Térségünkben ez az a nemzedék, amely már nem emlékszik Titóra, amely nem vagy csak kevés ideig volt pionír, és amelynek gyerekkorát és tinédzser éveit közvetlenül vagy közvetetten a háborús konfliktusok, a gazdasági válság, a sorban állások, az infláció és az izoláció határozták meg. Ugyanakkor ez az a generáció, amely fiatalként már talán a szüleinél ambiciózusabban keresi az érvényesülés módjait, később alapít családot, mint felmenői, liberálisabb nézeteket vall, sokkal jobban értesült, emancipáltabb, és némileg már részt vehet az oktatási és munkaerőpiac nemzetközi trendjeiben, utazhat külföldre, s ha nehezen is, de akár el is költözhet, egyszóval az előző nemzedéktől talán mobilisabb és motiváltabb.

Január közepéig körülbelül nyolcezren kérvényezték az egyszerűsített magyarországi honosítási eljárást Vajdaságban. A legtöbb kérelmet a szabadkai konzulátuson nyújtották be, ahol már júniusig elkeltek az időpontok, de több százan foglaltak terminust Belgrádban is. Az érdeklődés hatalmas, úgy tűnik, nemcsak a vajdasági magyarok körében – és itt nem a szerb médiára gondolok, amely ha egyáltalán reagált a hírre, meglehetősen semleges hangnemben tudósított az eseményekről. Azokra a nem magyar szerbiai polgárokra gondolok, akiknek természetesen jól jönne egy európai uniós útlevél.

Ünnepelni mindenki szeret. Ha ráadásul tudja is, hogyan kell, az már szinte sok a jóból. Annak ellenére, hogy elvileg multikulturális környezetben élek, és érdekelnek is más népek szokásai, sohasem sikerült megismernem a pravoszláv karácsony hagyományrendszerét – nem mintha a katolikus karácsonyi tradíció minden mozzanatával és az összes szimbólum jelentésével tisztában lennék. Természetesen, aki az év többi 364 napján is a vallása által előírt elvek szerint él, az biztosan tudja, hogyan kell „szabályosan” ünnepelni, én laikusként csak annyit állapíthattam meg, hogy az ünneplés evésben, ivásban, esetleges templomba menésben merül kis, és a pravoszláv karácsony csak abban különbözik a katolikustól, hogy nem karácsonyfa van, hanem tölgyfaág, nincs ajándékozás, van viszont petárdadobálás.

Új év, új fogadalmak, új szokások, új stílusok. Mindenki unja a régit, és újítani szeretne, legyen szó mindennapi szokásokról, öltözködésről, életstílusról. És mégis, amit tavaly berlini, bécsi és amszterdami utazásaim során, de akár Budapesten is észrevettem, egyre inkább föltűnik Szerbiában is. Egy (nálunk) új (élet)stílusról van szó, az úgynevezett hipsterekről, akik a régi, retro kinézetet, az elmúlt idők életérzését igyekeznek meghonosítani a XXI. évszázad mindennapjaiban.

Kará csony táján, ha az embernek szerencséje van, és sok a szabadideje, mi mást csinál, mint tévézik. És a kábeltévének köszönve ma már mindenki „veszi” a magyarországi tévécsatornákat, és élvezheti a magyar műsor kínálatát – amely kínálat, tisztelet a kivételnek, kívánnivalót hagy maga után. Főként a téli ünnepek táján, amikor igazán változatos és érdekes műsort várnánk el. Ehelyett már az ősz közepétől azt sulykolják a nézőbe, hogy legyen kisebbrendűségi érzése, ha nem „meghitt” családban él, nem „értékes” ajándékokat vásárol szeretteinek, nem „ünnepi” lázban ég és nem „hangulatos” környezetben várja be az év legörömtelibb napjait. Mert mi van akkor, ha valakinek egyszerűen csak normális a családja, ha a családtagoknak hasznos ajándékokat vesz, ha nem lázban ég, hanem 24-én délelőttig dolgozik, gyorsan bevásárol, otthon főz egy vacsorát, valamelyik családtagot pedig megkéri, hogy díszítse föl a fát, ha előveszi az előző napokban elkészített süteményt, és örül, hogy pár nap megérdemelt pihenés vár rá?