A minap közzétett levelem után egyre több helyről kapok értesítést arról, hogy a katonaügyosztályok az általuk hadköteleseknek kinevezettek részére napról-napra egyre több úgynevezett behívó kikézbesítését kísérlik meg, ami miatt úgy döntöttem, részletesebben utánajárok mindezeknek, de mindenféleképpen kérem a jogászaink és parlamenti képviselőink segítségét is.
A napokban egyre több hír érkezik arról, hogy a postások segítségével értesítést (behívót?) osztanak ki az „hadköteles férfiak” között, amelyben felszólítják őket, hogy rendezzék naprakészre a tartalékos állapotukat.
Nem tudom, hogy az illetékes katona-ügyosztályok honnan kapták a parancsot, azonban mindenkinek tudnia kell, mindez törvénytelen. Ahhoz, hogy mindenki megértse, idemásolom a hatályos Hadseregről szóló törvény (Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye, 116/07 – 2007. 12. 11.) erre vonatkozó részeit:
VECSERI GYULA, SZABADKA – TÖRTÉNELEM. Aracsi Pusztatemplom. Homály. Titokzatosság. Mint valami kísértet, egymagában magasodik ki a pusztában. A magányosság szinonimája. Elhatároztam, hogy megközelítem, meglátogatom. Megtettem, ott voltam a romtemplom belsejében. Körbe fogott a nagy csönd, az évszázados csönd. Ki tudja hány évszázadig állt itt a rom egymagában, őrizve a valamikori életek, hadak titkát. Itt és körülötte. Magyarok éltek itt, még nemrégen is kis házak voltak a közelében. Lakói Törökbecsére költöztek, a házak pedig besüppedtek a fekete földbe. Csak a rom maradt meg. Néhol felfedezni a szakrális jeleket, a boltíveket, a torony alapjait. Később mormogás zaját véltem hallani, mint a csillagok háborújában, és kerestem a fekete márványkövet, amelyből hangok törnek elő. Nem találtam, csak a képzeletem szárnyalt, és láttam ahogy az alázatos hívek, magyarok, lépkednek, jönnek a templomba, a messzeségben pedig a törökök pusztítanak, talán a Becsei várat ostromolják, és ölnek, ölnek, ölnek... Mi maradt utánuk, csak ez a rom és semmi más. Itt voltunk, mondja a rom nekem, itt vagyunk mondom én neki, még itt vagyunk. A lelkemből szól ez a mondat, a lelkemet formálja ez a rom.
NAGY KANÁSZ GYÖRGY, SZABADKA – Mostanában Szerbiában nem könnyű magyarnak lenni. Mi vagyunk pillanatnyilag az ügyeletes vétkesek, azért, mert nem egészen úgy alakul az ország politikai és gazdasági helyzete, ahogyan azt mi mindannyian elvárnánk. Ilyen körülmények között különösen rosszul esik, ha még a saját környezetünk is megtagadja tőlünk az anyanyelvünk szabad használatát. Persze nem nyíltan, hanem csak úgy, hogy abban aztán ne legyen köszönet, de bele se nagyon köthessünk.
VECSERI GYULA, SZABADKA – FÖLDRAJZ. Vörösmart. A természet szépségét szívtam magamba a kis baranyai faluban Vörösmarton, ahol korai gyermekkoromat éltem. Akkor persze minden nagyobbnak, szebbnek tűnt, de a Duna mellékága, a töltés, a löszhát most is ott van és a természet szépsége most is rabul ejtene, ha arra járnék.
Gombár Imre, Szabadka, Halasi út 93. – A Magyar Szó 2011. aug. 30-án megjelent számában a címoldalon olvashattuk a következőket:
„A Magyar Nemzeti Tanács tegnapi, 13. ülésén állást foglalt a kis létszámú magyar tannyelvű tagozatok összevonása ellen.”
BALLA LAJOS, OROMHEGYES – Elöljáróban el kell mondanom, nagyra becsülöm Gergely József újságírói, fényképészi, környezetvédelmi… munkásságát, mégis, a 2011. szeptember 2-ai Magyar Szóban megjelent Hármas táblaavatás Oromhegyesen című cikkéhez hozzá kell szólnom, illetve a főszerkesztő asszonytól kiegészítést kell kérnem.
SZABÓ FRIGYES – Várakoztam Magyarkanizsán a magyar közbeszédben is mindegyre csak banjázott Gyógyfürdő jó tágas földszinti várótermében. (Senki ne ringassa magát tévhitben: a banjázás nem a „közönséges” halandók kiváltsága. Komoly beleszólása van abba a míveltebb, előkelőbb közönségnek is. És csak annak ajkáról hangzik ám ez a megnevezés igazán szépen!)
SÁNDOR ISTVÁN, SZABADKA – A Magyar Szó 2011. július 2–3-ai számában megjelent a Kosborok végnapjai című cikkhez szeretnék hozzászólni. Valamikor, amíg meg nem épültek a Tisza folyó töltései, ezt a részt árterületnek tekintették. Ez az írásom azokra az időkre vonatkozik, amikor még is én gyermek voltam az 1930-as és 1940-es években. Tudniillik, abban az időben az apám Velebit falutól 2–3 km-re egy tanyán gazdálkodott – egy nagygazdának a földjét bérelte. Onnan, a tanyavilágból számtalanszor keresztül haladtunk az úgynevezett járáson, Velebit és Zimonjić (Ilonafalu) között Kanizsára menetelve. Ezt a tájat tehát elég jól ismerem. Az akkori időkre és a látottakra is igen jól emlékszem. Az egész járás Kispiactól Oromhegyesig terjedt, kb. 15 km hosszúságban és 5 km szélességben, szikes talajon. Tavasztól őszig tele volt az egész járás jószágokkal, főleg szarvasmarhák, lovak és juhok legelésztek rajta, gyönyörködni lehetett bennük és az egész tájban. Azt is mondhatnám, hogy a Hortobágyhoz volt hasonlítható, csak kisebb méretben. Tavasszal az emberek lejártak a járásra kamillát szedni, de sziksót is gyűjtöttek, amit, ha jól emlékszem, háziszappan-főzéséhez használtak.
VECSERI GYULA, SZABADKA – Apám neve János. Budapesten született 1908-ban. Magyar volt tehát, az akkoriban legelterjedtebb magyar keresztnévvel keresztelték meg, Jánossal. Református lévén a legjobban szeretett apostol nevét, János apostol nevét kapta. Jézus János apostolt szerette legjobban tanítványai közül és ugyanúgy, mint az a János, apám is Jézus hűséges követője lett. Befejezte a debreceni Református Teológiát és mint református lelkész hirdette Jézus igéjét. 1944 augusztusában Kórógyon megnősült, egy szlavóniai magyar őslakos, református tanító lányát vette feleségül. Kórógy Szlavóniában van és akkoriban a Független Horvát Államhoz tartozott. A házassági anyakönyvi kivonat anyám révén hozzám került és abban apám neve Jánosként van feltüntetve, tehát úgy ahogy Budapesten kiadták.