Sok év után, a topolyai Őzbak Vadászegyesület újból önállóan kezdte meg a idényt. A kiválás után komoly feladatot jelentett, hogy miként tudják kigazdálkodni mindazt, amit biztosítani kell az új egyesület sikeres működéséhez. Természetesen, bizonyos tőkével rendelkeztek, de ahhoz, hogy ezt hosszú távon is meg tudják valósítani, sokban függ a területtel való gazdálkodástól. Az elmúlt évek során sikerült megóvni a vadállományt, sőt a vérzivataros kilencvenes évek, és az azt követő válság hozta vadorzás és nehézségek ellenére sikerült az őzállományt legalább számban kiemelkedő szintre hozni. Az állomány minőségének javítása igazából még hátravan, de az eddigi gazdálkodás már most megmutatta első eredményét.

A megszállott pörgetők hosszú időn át kitartóan kutattak olyan gumitáncos után, amely sík terepen és akadók között is egyaránt működőképes. A két feltétel egyesítése lényegében olyan műcsalit igényel, amely nyílt terepeken jól úszik, és tetszés szerint variálható a vezetése, az ágas-bogas helyeken viszont elakadás nélkül közlekedhet. A négy méretben és tizennégy színváltozatban készülő Orka Feniks minkét feltételnek hiánytalanul eleget tesz. Ez nagyban megkönnyíti a műcsali kiválasztását azokon a terepeken, ahol a nagy kiterjedésű szabad vízfelületet iszonyatosan akadós részek tartkítják, hiszen mindkét víztípus meghorgászható csaliváltás nélkül.

A történet rövid lére fogva érkezett hozzánk: Az unokatestvérek, Viktor és Siniša, kihajóztak a magyarkanizsai csónakkikötőből, és elindultak süllőre pörgetni; a Majom-sziget feletti szakaszon kikötöttek a part menti bozótosnál, és elkezdtek horgászni; percekkel később, az ötödik bevetésre, Viktornak kapása volt; azonnal látszott, hogy nagy hal vágott a műhalra, mégpedig akkora, hogy az süllő nem lehetett, mert ekkora süllő nincs; Siniša azonnal vízre küldte a csónakot, és igyekezett minél távolabb evezni a part menti akadóktól; fél óra múlva jött fel először a hal, majd heves iramban megindult völgymenetben, aztán visszafordult... még vagy négyszer; amikor hosszú percek után már úgy tűnt, kikészült, mégis talált erőt egy heves kirohanásra, és akkorát rántott a szereléken, hogy a bot háromba tört; többre nem futotta erejéből, Siniša állkapcson ragadta, majd beemelte a csónakba; alkalmas helyen a zsákmányt kirakták egy mólóra, lefényképezték erről-arról, és – kapaszkodjunk! – visszaengedték.

Rangos nemzetközi versenyen vett részt több bácskai csapat április 28-án Bosznia-Hercegovinában. A rendezvény szervezője a tuzlai Rudar-Kreka horgászegyesület volt, amely nagyon jó kapcsolatokat ápol a vajdasági klubokkal, és rendszeresen látogatja versenyeiket.

Az őzbakot április derekától szep­tember végéig vadászhatjuk. Ezzel a leghosszabb ideig vadászható nagyvadunk a most már vöröscsuhás agancsos dalia. A legeredményesebben április végén, május elején, illetve az üzekedés ideje alatt lehet puskavégre keríteni, ám az említett mintegy fél év alatt, kisebb-nagyobb sikerrel bármikor vadászhatjuk. A siker titka nagymértékben a vadászat módjától függ, ugyanis az őzbakot vadászhatjuk barkácsolva, cserkelve, lesből vagy hívással.

Békéscsaba határában, a negyvenöt hektáron elterülő Fás-tó partján gyülekeztünk április 27-én. A környékről érkező kétfős csapatok – szám szerint tizenöt – sorban hozták a csónakokat, mert a negyvenhárom órás harcsafogó verseny idejére kivételesen engedélyezték a használatát. A pergetés letiltva, és a 7–10(!) méter átlagmélységű vízen, a korábbi jó eredmények is kuttyogatva születtek. A legutóbbi rendezvényen fogott, kis híján hatvankilós és több tíz kiló körüli harcsa emléke jó versenyt ígért. Hacsak a hirtelen jött kánikula be nem indítja a halak ívási ösztönét, mert akkor bármi megtörténhet. És meg is történt.