November 17-én és 18-án volt évfordulója annak, hogy 1928-ban Óbecsén Draskóczy Ede ügyvéd, a Tiszavidék szerkesztője megszervezte a Bácska és a Bánság magyar íróinak első találkozóját. Az 1868-ban alapított Magyar Népkör hatvanadik évfordulójára szervezett ünnepség alkalmasnak bizonyult arra, hogy az írás emberei végre találkozzanak, és számot vessenek sorsuk alakulásával. A távoli felvidéki és erdélyi írók már javában szervezték a maguk irodalmi és művelődési intézményeit, s a marosvécsi találkozóról érkező hírek – a Helikon hihetetlenül bátor döntései – lázba hozták a Délvidék magyar írótársadalmát is. Királyi pénzeken hizlalt rendőri tekintetek fürkészték akkor a kisebbségi magyar életet, a szerkesztőségekbe, az olvasókörökbe és a művelődési egyesületek esti találkozóira mégis eljutottak az utódállamok magyar közösségei társadalom-szervező törekvéseinek és erőfeszítéseinek a hírei. Sokan érezték tehát elérkezettnek az időt, a tíz éve maguk előtt görgetett kérdések megvitatására.

A fél évszázados jubileumát ünneplő muravidéki magyar irodalom első nemzedékének tagja, Varga József tanár úr 2010-ben – a mi Németh Istvánunkkal egy időben – ünnepelte 80. születésnapját, aki az első muravidéki magyar verseskötet, Valaj Lajos Versek című művének 1961-ben történt megjelenésekor már a sokáig rejtegetni kényszerült anyanyelv bűvöletében lépett a költői pályára. A hosszúra sikeredett készülődés után 1972-ben Szúnyogh Sándorral és Szomi Pállal hármasban Tavaszvárás címmel jelentették meg első vers- és elbeszélés-gyűjteményüket, jelezve, hogy Alsólendva környékén is beérett az idő a magyar irodalom virágba borulására. Első önálló kötetével, a Naphívogató című versgyűjteményével két évvel később, 1974-ben lépett az olvasók elé. Születésnapja megkésett ajándékaként 2011-ben életműve harminckettedik köteteként látott napvilágot A magyar irodalom a Muravidéken (Szlovéniában) című tanulmánykötete, hogy ő is letegye az ünnepien terített asztalra a maga virágcsokrát.

Igazán alkalmas a lendvahegyi szüret utáni csönd az ünnepi számvetésre. A puttonyok nyomán most a baráti beszélgetések asztalánál csordul az alsólendvai olaszrizling, évfordulóra csendül a pohár – ötvenéves a muravidéki magyar irodalom! Ha úgy tetszik, még a születésnapja is megnevezhető, nem olyan öregecske, hogy a korát rejtegetni kellene. A muravidéki magyar irodalom – a jó borhoz hasonlóan – megforrta magát, és gyöngyökbe foglalta minden ízét és zamatát. Határozott lett, amennyi a méltósághoz kell, és sejtelmes maradt, amennyire az a titkok tudójától elvárható.

Móra Ferenc csókai kötődései fordították a figyelmemet újólag a Tiszavidék regényes története felé. Egyre többet foglalkoztat a kérdés, hogyan szervezte a folyó maga köré az életet. Egészen bizonyos, hogy a gázlók, az átkelők, a révek meghatározó szerepet játszottak a városok és falvak kialakulásában, de a népélet kiteljesedése, a települések lakóinak magatartása az valami egészen titokzatos dolog. Ilyenkor érzem igazán hiányát a máig meg nem írt tájtörténetünknek. Úgy vélem Bálint Sándor hatalmas művének, a szegedi nagytáj népéletét bemutató Szögedi nemzet nek a kirajzást követő fejezeteit felejtette el megírni az utókor, ezért nem tudjuk nyomon követni a Tisza mente történetének folyamatait. Mert az, hogy Szeged a vízmentén egészen Óbecséig és Törökbecséig meghatározó szerepet játszott a vidék kultúrájának alakulásában, az a mindennapjainkban olykor még ma is tetten érhető. A város a XIX. század végén, a XX. század elején nemcsak szellemi, közigazgatási és jogszolgáltatási centruma volt a Délvidéknek, de a példája nyomán történt az egyesületi élet megszervezése is, az pedig egyenesen feltűnő, hogy a szegedi újságírás gyakorlata milyen nagy mértékben határozta meg városaink lapkiadását.

Hangulatában fölöttébb emelkedett, igazán ünnepélyes könyvavatót tartottak a minap Lendván, melyen Göncz László Kálvária című új regényét mutatták be a népes olvasóközönségnek. Maga az író volt a garancia arra, hogy ismét valami jelentős esemény történt a muravidékiek életében. Megjelent egy könyv, amely a délvidéki magyarság 1944–45-ben elszenvedett mártíriumának állít a szépírás felülmúlhatatlan eszközeivel emléket. Göncz László eddig három történeti munkával bizonyította, hogy kiváló ismerője népe történetének: A muravidéki magyarság 1918–1941 (2001), az Egy peremvidék hírmondói – Mura menti életképek a 20. század első feléből (2006) és a Felszabadulás vagy megszállás? – A Mura mente 1941–1945 (2006) című köteteivel közössége hiteles szószólójaként mutatkozott be. Szépíróként pedig a 2003-ban kiadott Olvadó jégcsapok című regényében mutatta meg az 1920-ban országát és hazáját veszítette ember lelki vívódásait és szellemi megpróbáltatásainak lélekromboló erejét. A munkásságát ismerők már akkor sejtették, a szerző tovább fogja írni a történetet, hiszen számára népének múltja kiapadhatatlan forrás, és aki az igaz úton jár, az nem hagyhatja el ezt a forrásvidéket.

Úgy állok az Isonzó smaragdzöld víztükre feletti parton, hogy érzem, a lábam alatt meglazulnak a kövek, és elindulnak a mélybe. A hátam mögött a Karsztot még derűssé teszi az őszi napsütés, csak a hűvös szél jelzi, hogy komorabb is tud lenni a táj, ha fogytán a kegyelem, az isteni jóindulat, amely a két hajdani géppuskaállás között ma is megtartja a függőhidat. Akit nem emel a bizodalom, bizony nem lép a padlóra. Aki nem tudja, hogy a Szent Hegyen jár – Monte Santóként jelzik a térképek – elbátortalanodik. Pedig a Nagy Háború ama híres regénye szerint errefelé Mihály arkangyal oltalmazta a kiválasztottakat. Már csak ő, és más senki.

Tarlótűztől lett kormos a csókai Kremenyák – a Tűzkőhalom – fölött őrködő kopjafa, Vrábel János gyönyörű munkája, amellyel a múltjukra emlékező bánátiak történelmük szép fejezetének állítottak emléket. Csak a tarlótűz égette meg az őseink honába utat mutató oszlopot, és ez mintha megnyugtatná az alantas indulatoktól újra felizzó délvidéki táj lakóit: nem idegen emberek ellenünk elkövetett merénylete a lángoló pusztaság, csak a szokatlanul heves vénasszonyok nyara űzött gúnyt belőlünk, a múltunkhoz hűtlen utódokból. Pedig a tarlótűz is lehet figyelmeztetés – apáink még az éves termést féltették tőle –, és a járványokkal a jégveréssel együtt a haragvó Isten büntetését látták benne.

Mi sem voltunk mindig piszkosak, de ez a szennyes világ bennünket is bemocskolt. Ennek pedig hosszú históriája van – ám az ehhez fogható történetetek hosszú sorát ismeri a bácskai és bánsági magyarság.

A minap kedves budapesti barátaimnak mutattam meg szülővárosomat, Óbecsét és annak környékét. Megvallom, egyre inkább tetszik ez a szerep, ami nem igazán idegenvezetésből, sokkal inkább amolyan hazavezető „szellemi kirándulásból” áll, s ez minden egyes esetben a számomra is nagy próbatételt jelent. Tudok-e elfogulatlanul szólni a szülőföld szépségei és csodái mögött megbúvó fogyatékosságokról és torzulásokról is, azzal a megbocsátó szeretettel, ami az elődök emlékét feltétlenül megilleti? A vakolatlan homlokzatok és a talán soha nem tisztított ablakok szomorú látványa nem írja-e felül bennem az emberi veríték iránti tiszteletet? A felelőtlenség és a nemtörődömség fölötti elkeseredésem nem gyűri-e maga alá a mindennapi helytállás szép példáinak megbecsülését?

Budapesten az Uránia filmszínházban a minap volt a bemutatója Koltay Gábor A szabadság ára című új filmjének, melyben Duray Miklós öt évtizedes politikai pályájának legfontosabb eseményeit mutatta meg a közönségnek. A főváros legelőkelőbb vetítője megtelt a kárpát-medencei politikus, a kisebbségi jogvédő tisztelőivel, és a pályatársak közül is sokan eljöttek a jeles eseményre. Ünnepi köszöntőjében maga a rendező szólt a Duray-életmű jelentette kihívás nagyságáról és a feladat összetettségéről, s közben abbeli kételyének is hangot adott, vajon alkalmas-e a pillanat a portré bemutatására. Már így is két évet várt a vetítéssel, Közép-Európa politikai légköre azonban változatlanul feszült, s bizony csak halovány lehetőségét biztosítja a párbeszédnek.

Megkésve, 2008-ban jelentette meg az Akadémiai Könyvkiadó a Székács József püspök visszaemlékezései című, számunkra sok tekintetben forrásértékű kötetet, amelyben a jeles evangélikus egyházi méltóság a magyar reformkor, a forradalom és szabadságharc, valamint az abszolutizmus és a kiegyezés kimagasló történéseit foglalja keretbe, úgy, hogy közben mindvégig a maga pályájának eseményeivel vet számot. A gyermekkori emlékek megidézése után az 1837. esztendő az, amely már a közélet mezsgyéjén találja az Orosházáról elindult tehetséges fiatalembert, akinél nagyobb alázattal, ugyanakkor határozottabb céltudatossággal kevesen voltak képesek tudományos pályájuk megalkotására. Életművének kiteljesedése azonban az 1860-as évek elejére esett, amikor már a polgárosodó Magyarország igényeinek megfelelően alkotta újjá a magyar evangélikus egyház intézményét. Hatalmas, államférfiúi munkája a XIX. századi történelmünk egyik biztos tartóoszlopa.

2011. szeptember 11-én – az egész magyar nemzet, de különösen a délvidéki magyarság sorsát meghatározó zentai csata évfordulóján – tölti be kilencvenedik életévét a város jeles szülöttje, az irodalomtörténész, egyetemi tanár és akadémikus Szeli István. Isten éltesse őt sokáig, és adassék meg neki az öröm, hogy tanúja legyen gazdag életműve elfogadásának, tanítványai munkásságában történő termőre fordulásának is. Gazdag tudományos ténykedése során húsznál is több kötete jelent meg, közülük a Hajnóczy és a délszlávok (1965), az Utak egymás felé (1969), a Nemzeti irodalom – nemzetiségi irodalom (1974), a Történő történelem (1981), A magyar kultúra útjai Jugoszláviában (1983), Az erózió ellen (1986), a Hosszú útnak pora… (1991), A peremkultúra élettana (1993) és a Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjára (2009). Életművének fontos része az „Így hozta a történelem” című életrajzi vallomásos kötete (1988) is. S ha már a történelmi sorsfordulóknál tartok, hát jelzem: Szeli tanár úr a tanári pályáját 1945-ben kezdte, amikor magyarságunk élete újabb tragikus fordulatot vett: az államszocializmus politikai gyakorlata határozta meg a mindennapjainkat. Van tehát oka az utókornak ünnepi tisztelettel fordulnia e vidékünkön egyedülálló és páratlan életmű felé.

A megszokottnál talán ünnepibb lesz a hangulat az idei Magyarkanizsai Írótábor rendezvényein, mert bár nem kerek az évforduló – az idén 59. alkalommal találkoznak az írók a hagyományaira méltán büszke Tisza-parti városban –, a 60. esztendő közelsége minden bizonnyal sajátos fénybe vonja a találkozót. A hat évtizednek egészében is szép története van, bár csak annyi bizonyos, hogy a kanizsai kertvendéglő asztalát először 1952-ben ülték körül a nagyváros zajától – és a legendák szerint a lehallgató készülékek elől – elmenekült írók, a város lakóinak szeretete vendégmarasztalónak bizonyult, később is, minden évben az ősz beköszöntével ellátogattak a jó borok vidékére. Azután jöttek azok a gubancos 1990-es évek, és megosztó politika megkísérelte megosztani a rendezvényt is, így történhetett, hogy némely esztendőben „párhuzamos táborokra” is sor került. Ha azonban a Magyarkanizsai Írótábor ma Tari István képviselte nemes hagyományait tekintjük, bizonyos, hogy az intézményesült rendezvény a kerek évfordulója megünneplésére készülhet. Nagyban segítené azonban a tisztánlátást, ha végre elkészülne az Írótábor monográfiája, amely a kronológiai kérdések tisztázása mellett a találkozó teremtette szellemi gyarapodás tartalmát is megmutatná. Nem biztos, hogy az írói sereglet ténykedése minden tekintetben fölmagasztosulna, de hogy a számvetés megkerülhetetlen része lenne a délvidéki magyarság szellemtörténetének, az egészen bizonyos.