Már az is ünnep volt, amikor egyik utolsó kötetét, az Akik az időket szolgálták című könyvét a kezembe vettem. Tudtam előre, az egyik legfájdalmasabb számadásnak leszek a beavatottja, melyet az idők tanúja valaha is papírra vetett ezen a vidéken. Harminc előző kötete hangolt rá a megmaradt szülőföldje felett csöndes szemlét tartó író keserűségére és föloldhatatlan bánatára. Egyik Pacséron készült riportjában, szemben a hófehér falakkal, szomorúan állapította meg: „csak az öreg ház maradt itt immár egyetlen lakójával, miként az utca legtöbb háza is”. Az otthoni tájakon bolyongó író mintha hasztalan keresne valamit: „Kifosztottan állok – írja –, mint néhány héttel ezelőtt egy bánáti falu főterén”. A régi vásárok fényes lampionjai csak távolról, a gyermekkor világából fénylenek vissza az egyre félelmetesebb bácskai alkonyatba, mely ráborul a Bácsér vidékére; Pacsér, Bácskossuthfalva, Topolya, Bajsa, Szikics, Bácsfeketehegy és Szenttamás magányos öregjei dideregve ülnek a csöndben. S már csak azt az egyetlen ismerőst várják, aki néha megzörgette a kertkaput, és hogylétük iránt érdeklődött.

Hallatlanul fontosnak tartom, hogy falvaink és városaink mostanában ismét díszpolgári címmel tüntetik ki azokat, akik kimagaslóan sokat tettek a település hírnevének és dicsőségének öregbítéséért. Hiszen méltán lehet büszke egy-egy közösség arra a fiára, aki akár művészként, akár tudósként vagy sportolóként messzi tájakra is elvitte szülőföldjének a hírét. Az pedig végképp sokatmondó, hogy a politikailag túlterhelt októberi díjak és Pro Urbe kitüntetések helyett újra megtisztelő lesz díszpolgárként válni méltóvá az emberek megbecsülésére. Mindezek kedves gimnáziumi rajztanárom, az óbecsei Skrabány Viktor elismerése kapcsán jutottak az eszembe, aki tehetséges fiatal művészek sok tucatját bocsátotta útjára úgy, hogy tanárként, festőként és emberként példaképévé vált az őt követő nemzedékeknek. Volt idő, amikor hetente megfordultam lakása műtermében, s hatalmas festőállványa mellett ülve, csendben hallgattam a klasszicista festészet általa megújított stílusirányzatának rejtett titkait, az olajfesték kezelhetőségétől kezdve egészen a kompozíció meghatározó szerepének hangsúlyozásáig. Igazi nagymestere ő a hófehér vászon kínálta kihívásnak és az ecsettel vívott párbajnak: arcok, alakok, mozdulatok és tájak bizonyítják, művészete valóban évszázados dísze Óbecsének. Méltán illeti meg őt a díszpolgári kitüntetés.

Azon tűnődöm, hogy az erődtemplom fogalma miért csak Erdélyben ismeretes. Annyi bizonyos, hogy azon a területen a tatárjárás közel ötévszázados fenyegetései alakították ki a templomoknak megerősített falakkal, olykor bástyákkal és tornyokkal övezett együttesét, amely az Ázsia pusztáiból be-betörő, gyilkoló, fosztogató, ám a zsákmányszerzés után rendre visszavonuló hordák elől nyújtott menedéket a környék lakóinak. S ha a martalócok netán hosszabb időre ottfelejtették volna magukat a vidéken, a sanyarú idők túlélése érdekében a lakók magtárakat, éléskamrákat is kialakítottak a várfalak vagy a templom eldugott zugaiban, ahol gabonát, pityókát, paszulyt, füstölt húst és szalonnát halmoztak fel. Idővel, a faluközösségek társadalmának megszerveződését követően is megmaradt az élelmiszernek e közös tárolási formája, s a székely összetartás jelképeként ínséges időkben mindenki egyformán részesülhetett a tartalékból. Egyszerre történelmi és társadalmi jelenség tehát az erdélyi erődtemplom, melynek építészeti formáját másutt is megleli ugyan az utazó, ám az esetek többségében csak hadászati funkciójának maradványait ismerheti föl bennük.

Nem tudom, van-e még dinnye Törökbecse aracsi dűlőiben, érdemes-e még ma is forró nyári délutánokon átúszni érte a Tiszát, ahogyan azt kamasz koromban a cimborákkal gyakran megtettük. Ma is a számban érzem a könnyen szerzett gyümölcs mézédes zamatát, ami a hullámoknak feszülő virtussal együtt örökre lerakódott a régi nyarak emlékeinek kincstárában. A turkesztáni kán asztalára nem kerültek olyan pompás falatok, mint amilyenekkel a Torontálból a Bácskába úszva átlökdösött, áthajtott nyolckilós görögdinnyék jutalmazták meg a pogány kalandorokat ott, a füzesek árnyékában. Már a gyermek hozzáedződik az égaljhoz – jutnak eszembe Jókai Mór sorai, melyeket tiszai útja során valamikor az 1880-as évek vége felé vetett papírra, lehet, hogy éppen ezen a vidéken. A komáromi születésű író, akinek gyermekkori élményeit a megfontolt és megbocsátó Duna jelentette, maga is a pogányság ősi dévajságát látta abban, ahogyan a tiszai ember az ártéri füzesek lombkoronái közül kivadászott vadkacsa pecsenyéjét pénteken az asztalra tette, mondván: csak nem lehet az hús, ami a fán terem! Krumplival pedig a tiszai ember soha nem szomorította a gyomrát, hanem – a krónikák szerint – kapros káposztával vetett új fészket a szerencsétlen récének.

Említettem már, mostanában megtalálnak rejtőzködő történeteink, és ez engem határtalan boldogsággal tölt el. Mintha most kellene pótolnom mindazt, amit gyerekkoromban elmulasztottam. Persze a régi nyarak nagy-nagy könyvélményei máig elkísérnek, ám azok a csodák – bármilyen színesek is voltak – távoli tájak, idegen világok embereiről szóltak, s lenyűgöztek ugyan, de nem éreztem őket a magaménak. Az a régi nyár, mely Tamási Áron könyveinek társaságában telt el, megnyitotta szívemben a székelység megismerésének olthatatlan vágyát, de oda is csak Jókai Senki szigetén keresztül szerettem volna eljutni, mert azt közelibbnek éreztem magamhoz. Mennyi elbűvölő történet, s mind-mind rettenetesen távol van a mi világunktól! Ma már sajnálom, hogy tízévesen nem akadt senki, aki a kezembe adta volna a rólunk, a mi világunkról szóló könyveket. Köztük talán Tarczay Erzsébet 1929-ben megjelent Kálmán Király című művét, melyet az írónő ugyan történelmi elbeszélésnek nevezett, de voltaképpen Benedek Elek szelleméhez hű történelmi mesét kínál az ifjúság számára. S aki a saját szülőföldje történeteit keresi, az boldogan követheti országlása útjain egykori királyunkat végig a Tisza mentén, le egészen Zimonyig, amint a Szentföldre igyekvő keresztes lovagok duhaj seregét kíséri, majd katonáival nyugatnak fordul, Zágrábnak veszi az útját, hogy ott felkeresse az elődje, Szent László királyunk alapította erődtemplomot. 1097-et írtak akkor, s jeles dolgai voltak arrafelé a magyar királynak!

Ismeretlen könyvek tucatja került mostanában a kezembe, melyek a délvidéki életről szólnak, s olykor magam sem értem, hol kallódtak eddig ezek a művek, hogyan hullottak ki az emlékezetünkből. Hogyan feledkezhetett meg a táj embere – az otthonának (és honának) alapjait kereső lélek – azokról a művekről, melyek a múltja megismerése révén segíthetnék őt a hazatalálásban? Porral vastagon fedett könyvek sokasága szól ugyanis arról a történelemről, melyből a délvidéki magyar ember réges-régen, közel egy évszázada kiűzetett, és a nagy futása során vagyonával együtt elszórta kincseit is. Hogy ebbe a kényszerű feledésbe a politika is beleszólt, az ma már a napnál is világosabb. Évtizedeken át száműzött volt irodalmunkból Herczeg Ferenc életműve, köztük a Hét sváb című regénnyel, vagy Majtényi Mihály A császár csatornája című remeke, s hogy ezekkel együtt Miloš Crnjanski Örökös vándorlás című művét is csak kevesen ismerik, egyenesen elszomorító. Pedig ezek a könyvek – sok egyéb művel együtt – a mi elődeink életéről szólnak, arról a világról, amelynek ma már mi lehetnénk az örökösei. A fölfedezés öröme az ifjúkori lázak hőfokán izzott, amikor a kezembe került Fábián Gyula Sajkások hadnagya című, az ifjúság számára írt történelmi regénye. A szerző neve ma már legfeljebb a néprajzban járatos kevesek számára ismert, a mi Juhász Árpádunkkal együtt készített illusztrációkat Malonyay Dezső nevezetes munkája, A magyarság néprajza számára. Az 1930-as években számos ifjúsági regényt írt, közülük az egyik legsikeresebb az 1940-ben megjelent futaki Futaki Boldizsár történetét.

Előző jegyzetemben a mai tájékoztatási szokások kapcsán az őszinteség hiányáról írtam, arról, hogy az újságok túlnyomó többsége, föladva a tisztesség alapvető követelményét, az őszinte és elfogulatlan tájékoztatás igényét, különböző érdekek, érdekcsoportok, ideológiák, pártok, hatalmon lévő, vagy hatalomra törekvő erők eszméinek a szószólójává, hirdetőjévé vált, méghozzá az esetek túlnyomó többségében anyagi érdekből, a tőkerészesedés reményében. Mindig is így volt ez, ellene tenni nem lehet – mondaná a gyanútlan olvasó –, amióta véleményformáló lett a sajtó, azóta küzd a pénzvilág a kegyeiért, és a piac számára semmi sem elég drága ahhoz, hogy megnyerje magának a médiát. Pedig nem – nem volt ez mindig így, a küzdelem a lelkekért csak azóta vált gyilkos erejűvé, amióta életünk minden apró részletét, legrejtettebb szegletét is átjárja a haszonelvűség, és a pénz démona irányítja az életünket. Azóta van ez így, amióta a tőkeéhes ipar és a bankvilág fogyasztóivá igyekszik átalakítani a társadalmakat.