„Európa csendes, újra csendes” – sajnálkozott Petőfi 1848 őszén, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar forradalom és szabadságharc immár magára maradt, a Szentszövetség – félre téve belső ellentéteit – fölismerve a politikai érdekeit fenyegető veszélyeket, újra szorosra zárta sorait, és egyre inkább elhatárolódott a demokráciát követelő nemzeti törekvésektől.

A tavalyi évvel véget ért az a 2003–2011-es periódusra meghirdetett ünnepi megemlékezés-sorozat, amely a Rákóczi-szabadságharc történetét volt hivatva újra visszahozni a kárpát-medencei magyarság emlékezetébe. Hogy ez milyen mértékben sikerült, azt a most következő számvetések lesznek hivatva megmutatni, annyi azonban bizonyos, hogy helyi, regionális és országos szinten is egymást követték az egészen kiváló, tartalmukban a szabadságharchoz igazán méltó rendezvények. Talán nem kockáztatok sokat, ha már most kijelentem: ünnep múltán a Dicsőséges Fejedelem és kuruc társai újra ott ragyognak a nemzeti hőseink sorába.

A közelmúltban ünnepelte Zenta jeles történészünk, Dudás Gyula születésének 150. és halálának 100. évfordulóját, s amint az lenni szokott, az emlékezés most is megmaradt egy kis közösség magánügyének, pedig a Dudás család emlékezete akár az egész XIX. századunk eseményeinek a megidézésére is alkalmat adhatott volna.

Aligha talál az ember az év végi számvetésre alkalmasabb színhelyet, mint az Országos Széchényi Könyvtár Vállalkozás, kultúra, polgárosodás című kiállítása, melyet Heckenast Gusztáv születésének 200. évfordulója alkalmából rendezett a nemzeti intézményünk. A három kiállító terem látványa az egyik legcsodálatosabb magyar korszakból, a XIX. századból merített példán teszi kézzelfoghatóvá az egyéni helytállás és a közösség szolgálata kérdésének kölcsönös feltételezettségét, tanulságai pedig útmutatóként is értelmezhetők.

Magyarokat gyalázó falfirka jelent meg a minap az óbecsei Petőfi Sándor iskola falán. „Smrt mađarima” – olvashatták volna a hajnalban hazatérő betlehemesek, ha élne még az adventi népszokás ezen a valamikori színmagyar városrészen, amit a régiek egyszerűen csak külvárosként emlegettek. Az viszont már sértés volt, ha valakit „kilvárosinak” szólítottak, erre olykor a pofon is elcsattant. Szilaj vidék volt ez az Alsóváros, melyet a XIX. század utolsó éveiben Kovács Huszka Ferenc plébános szervezett közösséggé azzal, hogy rábírta e nyakas zselléreket és kisgazdákat: kérjék az önálló egyházközséggé nyilvánítást. S hogy az egészséges paraszti eltökéltséget bizonyítsa, arról is meggyőzte az alsóvárosiakat, hogy képesek ők a saját erejükből templomot is építeni. És lám az 1906-ban Szent Antal nevére fölszentelt templom ma is áll, büszkén hirdetve az elődök jellembeli nagyságát.

Vitám nem a Gondviselőmmel van, aki fölöttem szárnyal, óvó tekintettel követi lépteimet, és kijelöli számomra a járni érdemes utakat. Ő – Gábriel és Mihály arkangyalok seregeinek jóságos katonája, az én őrangyalom – kegyelmes volt hozzám mindig, ezért kellő alázattal hallgatok a tanácsaira, és szorongva várom figyelmeztetését, ha olykor mégis nyakasságon kapom magamat.

Megfosztották szlovák állampolgárságától Boldoghy Olivér révkomáromi színészt, mert élve a lehetőséggel, könnyített eljárással kérte, és megkapta a magyar állampolgárságot. Boldoghy Olivér a többi sorstársával együtt úgy gondolta, hogy a XX. századi csehszlovák kitelepítések, deportálások, üldözések és megbélyegzések után ennyivel adósa volt a történelem. Döntéséről – lévén, hogy törvénytisztelő ember – azonmód értesítette Kafka Kastélyának lakóit is. Nosza, döntött is a szlovák hatalmi hivatal, és azonmódi bősz gesztussal, megfosztva őt minden jogától, kiakolbólintotta őt a szlovák állampolgárok sorából, mi több: felszólította, hogy záros határidőn belül adja le valamennyi személyes iratát. Boldoghy Olivér tehát a hatályos szlovák törvények szerint egyszerre földönfutó lett a saját szülőföldjén. Az lenne ám az igazi, ha Szlovákia az Európai Unió tagjaként most deportálná az ugyancsak EU-s Magyarország biztosította állampolgársága okán a szlovákiai otthonához ragaszkodó, uniós állampolgárként mindenben törvénytisztelő Baloghy Olivért!

Gyászmise volt minap a mártír halottainkért, és az emlékezés hangulata erőteljesen átrajzolja köröttem a világot. A novemberi temetői csönd napokon át velem maradt, a hófehér krizantém-illatú hallgatás eljön velem az otthonom küszöbén túlra is. Most is úgy vagyok vele, hogy ha nagyon odafigyelek csak a gyertyák halk pattogását, szelíd sistergését hallom a világból. Azt figyelem, hogyan születik a csöndben az emlékezés. Évtizedek óta minden utam, minden kerülőm és kitérőm a lármától való menekülés, a csöndesség birodalmának a keresése. Egyike lettem azon keveseknek, akik rendületlenül hisznek a csend teremtő erejében, abban, hogy az igazán szép és jelentős emberi dolgok a lármás világ birodalmának határain kívül születhetnek meg.