fordítom a verset másra

igazítom új csapásra

vagy ez – épp! - az ősi, az

őseredeti,

nem tudom...

költő vagy, vagy

krónikás?

kólikásnak kólikás

csapásra csapás

a gyógyszer íze a szájban

méreg a májban

minden nap, ez időtájban

magában egy költői látomás

s már eleve ez:

MINDENÜTT

téged látlak, Tavaszom,

hiába hullik máris a lomb

szürkület tompítja kínom,

miközben szemem alá

árnyékot húz az elmúlás

a neve nem más:

Elha Gyotta Csillagom

kalapom-pom-pom

kalapom-pom-pom

az arcomba borítom

lehuny szemhéjak alatt

az alkonyat: maga is csak

édes arcodat formázza

legyen e vers, mely mint anya

gyermekét: édes emlékedet

Örök Álmomba rázza,

ébredése Ozirisznek

Két krimó között félúton.

Nagygombosnak mindössze száz lakosa lehetett akkoriban – tizenegynéhány éve... nemtom, azóta mekkorát lendíthettek az infrastruktúrán Öreg Hitlerék –, de két vendéglátóipari egység is üzemelt a faluban (ami nem más úgye, mint Hatvan külvárosa), bár elsősorban a nevenincs – általunk csak Söprűsként emlegetett – presszónál álltak sorban a neves alkoholisták, a Lila Ló kevéssé volt népszerű. (Pedig éjjel-nappal nyitva tartott, s a magunkfajta agilis fröccsentők éltünk is a páratlan lehetőséggel, mivel hogy a Söprűs este kilenckor bézárta kapuit.)

I live uptown, I live downtown, I live all around

Csakúgy, mint egykoron Kalliopé mellbimbóin is megcsillant. Óh, A Költészet Napja, Emberek!... (Nos, igen. Hetente egy alkalommal – az alkarommal, hehe – ülök neki blogot írni – hogy teljék ama fehér mező apró fekete virágokkal meg –, hogy a fürkész heti/kétheti röptében készült fotóit magunk elé tárjam. A tárlatom, ím, ennyi. Utazgatunk, fényképezgetünk... Ehh, én most minden huncutságot elárulok Tinéktek ma este?... Ja. El én. El biza. Shotgun Ibiza.) Óh, A Költészet Napja, Emberek!...

A horgonyt kiemelték. Bár fogalmazhatunk úgy is, hogy a kötélsodronyt elmetszették... elmetszettük... elmetszetted... elmetszettem... tem... tem... tem... mégmindigszeretem... mégmin-digsze-retem...

...tetemm – tetemm...

A Költészet lüktetés (ebben a pillanatban a NoLimitben felcsendülnek a High Hopes első akkordjai), a Költészet ritmus...

...

Szép álmokat!

Így a költészetnek ama nagy napján – nos igen: késleltetve töltődök fel az oldalra: annyira nem is szeretek ám én túlságosan aktuális lenni: ez csupán a Pillanat firkászának rögeszméje: azt meg inkább nem jellemzem: ma inkább nem: kevéssé költői: én meg... nos... majd máskor –, így a költészetnek ama nagy napján furcsamód egy ír dal jutott eszembe. Szerintem gyönyörű! Íme:

Bogaraim!

Így, hogy közelít az április vége, bizony megint csak arról fogok most zengedezni, amiről az utóbbi években mindig ilyentájt... A minap máris megkaptam az Alternatív Irodalmi Nobel-díjat – nagy-nagy titokban/romantikában, alig a kézirat leadása után. A svéd verzió nem is érdekel immáron igazán, hiszen az angyal, aki emezt átadta, az Örök Tavasz számomra. De ha már az „alternatív”-nál és a „tavasz”-nál tartunk: ki emlékszik, mi is az „alternatív Tavasz” énnéköm?

Hát persze hogy a Középiskolások Művészeti Vetélkedője. Becse, a Döntő... meg minden egyéb, ami ezt megelőzi...

(S persze AZ is, ami utána jön, illetve a végén: a Gála, a Díszebéd, mmmmmm...)

Lássuk, mit dob most a Nagy Nagy Társasági Oldal(ból a gép)!

1.Napszemüveget Kapsz Ajándékba!

2.Hol Van Még A Nyár... Épp Ideje Felkészülni Rá!

3.Ötvenezer Forint Értékben

4.Jelentkezz Most!

5.Most Lábszár+Bikini+Hónalj Lézeres Szőrtelenítése Mellé:

eceterra eceterra (persze nem ebben a sorrendben)

Jaja, Csak Ide a Reklámot a Pofámba Beléje!

Hát csak úgy, hihi... kedvem támadt kicsit szétnézni a Kórházban. És a környékén. A városka szélén.

Ja, meg tudod, ott töltöttem hat hónapot a tiszti büntetőkaszárnyában. Ami ugye ott van a „lúdnica” tövében. (Mondták is a srácok anno: No, jó helyre kerültünk... előttünk temető, mögöttünk temető, mellettünk pszichiátria...) Jókat nosztalgiázgatok, míg végiggördülök – libbenő szikla – a bringaúton a laktanya mellett. Minden kis zeg-zug az udvarában egy-egy szélesen mosolygó emlék. Bizony mondom: igencsak mókás fél év vala az a hatalmas túrás a sittben.

Nem is tudom... ...álmodtam?... A héten az orvosokat látogattam – ne kérdezd, miért, nem érdekes –, minden délelőtt az egészségház és a kórház között ingáztam – ja, a Korral jár, jííííí!:)) -, s mintha. Mintha valami megváltozott volna??... Egyetlen alkalommal sem rivalltak rám – pedig nem lettem ügyesebb, ugyanaz az elefánt vagyok... csak lehet, a porcelánbolt megváltozott.... Egyetlen esetben sem kellett pirkadattól alkonyatig várakoznom... Előzékeny volt a „szesztra” és nem döfte belém barbármód a tűt, urambocsá: törődött az érzékeimmel és az érzéseimmel... Emberszámba vett!... A kórházban szó nélkül, a magyarázkodásomat félbeszakítván kiadták a kiírt időpont előtt fél órával az eredményeimet!... Embernek éreztem magamat egy héten át egy olyan intézményben, amely azért azelőtt igencsak a bürokrácia pillérein (is) nyugodott...

Meséli egy havercsajszi, hogy az ünneplőbe öltözött Kocsmában a minap oly népes vala a közönség, hogy a kevésbé ijedős és szemérmes vendégek kénytelen-kelletlen az utcán parkoló autóhegyek jótékony árnyékát használták a mellékhelyiség helyett – bizony, megesik, hogy nem szívesen várunk negyed órát a sorunkra... a sörünkre meg felet is, teszem hozzá én.

S most is az Ő hangja. (Egyre csak Őt hallom mindenütt.) A kagylóból a tengersuttogás visszazúg. Lebegek a hullámon. Boldog, az Égben megőrzött halott. Hehe. Viccelek. Még csak most kezdek ám én éledni igazándiból, sejj! (Mert: Harmadnapra felkelek / Nem sírok, csak nevetek.)

Mondom én a Mózesnek, tartsunk máma egy kihelyezett próbát, nosza! Ő bólint, írok hát az Ernőnek is. Ő azt válaszolja vagy másfél óra elmúltával, hogy köszi, de ma Debreczenbe vagyok pulykakakas. OK, én meg itthon Puljkakaka's. Hajj!

Tegnap délután azt álmodtam, hogy élek. És álmodom. Őrület! kiáltottam fel ébredéskor...

A cikkben persze – talán... talán készakarva – megfeledkeztem a Lényegről: hogy az álmodásnak nagyjából a fele részében ott ült mellettem Ő, A kedves – az álmom itt arra koncentrálódott, hogy elképzeltem, fejét a vállamra hajtja, mint egykoron, s minden a helyére kerül végre. Kint és bent.