A Muzsikaszó-jókívánság című népszerű rádióműsort hallgatva feltűnt, hogy szinte minden második-harmadik dalt a nyugdíjba vonulók köszöntésére küldték. Mellesleg vidám nyugdíjas éveket kívánva a szerencsés és boldog nyugdíjba vonulóknak. Már amennyire vidámak lehetnek a napok havi 150-200 euróból. Amíg Európa – és állítólag mi is – a nyugdíjkorhatár kitolására és meghosszabbítására törekszik, mi idő előtt zavarjuk és küldjük nyugdíjba azokat, akik minden probléma nélkül dolgozhattak volna még néhány évet. Valamiféle végkielégítéssel hitegetik őket, amit ki tudja, mikor és egyáltalán megkap-e mindenki. Aztán amíg például a kőolaj-feldolgozó iparban ledolgozott évekért 400 eurót adnak, más cégeknél örülnek, ha 200 eurót kapnak egy ledolgozott év után. Az újvidéki Üzlet- és Sportközpont önként nyugdíjba vonuló érdemes dolgozói például átlagban egymillió dinár végkielégítést kaptak.

Nem vitás, hogy az oktatás sok pénzbe kerül és a mai nemzedékek talán el sem tudják képzelni, hogy miként lehetett ingyenes fél évszázadon át, egészen a 90-es évekig. Ma már az első általános beírása is családi megrázkódtatást és családi kihívást jelent, nem pedig egy középiskolásé vagy egyetemistáé. A mai politikusok, képviselők, miniszterek és kormánytagok, még az előző átkos rendszer pénzén, illetve ingyenesen szerezhettek egyetemi és egyéb diplomákat. Hálából meg is döntötték az őket kiiskolázó rendszert és úgy határoztak, hogy az igazi demokráciában, aki tanulni akar, az fizessen is. Mert az oktatásra és az egészségügyre nincs pénz, csak a magánosításra és a pártok működésére.

Lehet, hogy az igaz hazafiak megharagszanak rám, de mégis hangosan kimondom: minden, sőt egyetlen reményem az Európai Unióban van. Nem a nemzetközi bíróságban, a Koszovó-kiáltványban, vagy az orosz gázvezetékben. Az igazságos és főleg humánus unió ugyanis mindenre gondol. Például arra is, hogy fáj-e a libának, amikor kopasztják, vagy esetleg gépileg tömik. A klasszikus és hagyományos disznóvágást is azért tiltották be, mert nagy rémület és lelki fájdalom az a kocának, amikor fél órán át kergetik az udvarban, majd a pálinkával felbátorított böllérek több késszúrással megölik. Ezek után abban reménykedem, hogy a humánus Európai Unió azt is kideríti majd, hogy fáj-e a 200 eurós havi fizetés, a 11 000 dináros nyugdíj vagy a munkanélküli szociális segély.

Az emberarcú szocializmus egyik, ugyancsak emberarcú intézkedése volt, hogy az idős ebb és természetesen fizikailag kissé legyengült dolgozóknak könnyebb és kellemesebb munkafeladatokat szabott. A férfiak például portások, éjjeliőrök, ügyfélbejelentők, raktárosok lettek. Portás és éjjeliőrként vidáman átszundikálták a műszakokat és még vidámabban, sőt pihentebben mehettek nyugdíjba. Azóta is a portások és éjjeliőrök számomra tiszteletet keltő személyek, akik előtt még az is vigyázzban áll, akinek nem kellene.

Miután nagyszerűen bevált az új útlevelek és személyi igazolványok ötlete, az illetékesek úgy döntöttek, hogy új „személyi” okmányokat adnak ki a lovak számára is. Magyarán mondva – lópasszust. A tervek szerint ez a lópasszus valószínűleg vasderes színű lesz, címer helyett stilizált lóherével, szerb és angol nyelven, illetve nyerítéssel. Az első szerb lópasszust valószínűleg az ország legjobb vagy tiszteletbeli csődöre kapja. Csak azt nem tudni, hogy ki adja majd át a magas rangú politikusok közül. Az sem dőlt még el, hogy az ujjlenyomatot, azaz a patalenyomatot, patkóval vagy patkó nélkül veszik-e.

A napokban hallottam vagy olvastam valahol, hogy Anglia legjobban fizetett labdarúgójának az egy heti fizetése annyi, mint amennyit egy átlagkeresetű dolgozó 60 év alatt keres meg. Most legszívesebben azt mondanám, hogy ez nem létezik, de tudom, hogy igaz. Sőt, mindenki tudja, és semmi nyoma vagy jele holmiféle irigységnek, vagy netán valaki azt mondaná, hogy: emberek, álljunk már meg, hiszen a sportolók, a labdarúgók is emberek. Nekik is egy fejük, két lábuk és két kezük van, mint annak a munkásnak, aki kombájnokat, gépkocsikat, tévékészülékeket vagy laptopokat gyárt. Esetleg kenyeret süt, vagy jószágot hizlal – hiszen a rekordok és a trófeák mellett enni is kell.

És talán ezért is űzik mind többen az utóbbi időben. Most már nemcsak az autókat lopják el, hanem az élelmiszerboltokat is kezdik fosztogatni, bizonyára a kenyér és a tej miatt, de az igényesebbek még 1-2 rúd szalámit is elemelnek. Hogy otthon megmutathassák gyermekeiknek. Különben a módszerek is mind tökéletesebbek. A napokban egy személygépkocsit loptak el világos nappal, a tulaj szeme láttára. A tolvaj megjátszotta a komoly vevőt, és amikor a tulajdonos odaadta neki a kulcsot, hogy belülről is megnézhesse a kocsit, a vevőjelölt gázt adott, és otthagyta a ház előtt a meghökkent eladót.

A demokratikus hatalomgyakorlásnak több módszere van arra, hogy a néppel elhitesse: ők, a szavazópolgárok vannak hatalmon, csupán mások gyakorolják ezt a nevükben. Aki ebben a tudatban él, az boldog és elégedett ember. Viszont ezt az „elégedettséget” sem szabad eltúlozni, mert akkor fennáll a veszélye, hogy ezek az elégedett polgárok elkezdenek okoskodni, sőt kezdik komolyan és szó szerint venni a demokráciát. A megoldás egyszerű: nem kell elkapatni a népet, nem szabad megengedni, hogy gondolkodjon és okoskodjon. Állandóan valami mással kell lefoglalni.

Igazi bácskai embernek tartom magam, mert amint 50 kilométernél távolabbra kerülök a szülőfalumtól, máris elfog a honvágy. Itt is maradtam több mint fél évszázadon át, éppen ezért megdöbbenve számolgatom, hogy immár ötödször változtattam az állampolgárságomat. Úgy mint Kohn a viccben, aki ki sem mozdult Ungvárról, mégis három országban élt. Csak én még őt is lepipálom, apám pedig engemet is, mert ő meg hat országnak volt az állampolgára! Az Osztrák–Magyar Monarchiában született ugyanis, majd a régi Jugoszlávia állampolgára volt, később '41-től '44-ig magyar, majd jugoszláv állampolgár, később a kis Jugoszláviáé és a végén Szerbiáé. És még külföldön sem igen járt, csak egyszer-kétszer Szegeden.

Talán 3-4 évvel ezelőtt meglepődve vettem észre egyik ismerősömet, amint hatéves unokájával éppen kiszállt a városi közlekedési vállalat autóbuszából. Meg is kérdeztem: talán elromlott a család mindkét autója, ezért kénytelen busszal közlekedni? Mosolyogva magyarázta: azért autóbuszoztak egy kicsit, mert az unokája eddig még nem utazott ezzel a tömegközlekedési eszközzel, mivel mindenhova és mindig személygépkocsival vitték. Az utóbbi időben azonban mind gyakrabban találkozom velük, és együtt toporgunk idegesen az autóbusz megállónál. És még örülünk is, ha felférünk az elsőre.

Azt mondják, hogy a jó kereskedő minden árut el tud adni. Ez valószínűleg igaz is, viszont az jelenthet gondot, hogy az utóbbi időben mind kevesebb kereskedővel találkozhatunk. A nagy áruházakban, önkiszolgálókban, már szinte kizárólag csak pénztárosok vannak, akik viszont nem szólhatnak bele az áru eladásába, hanem csak az árát számlázhatják. Mégpedig olyan gyorsan, hogy szinte követni sem tudjuk, amíg az árut sebesen a nejlonzacskóba dobáljuk. Kereskedővel alig találkozunk a nagy áruházakban, a pénztárosnők viszont állandóan mosolyognak és minden kedves vevőnek külön-külön jó reggel, jó napot, vagy jó estét kívánnak.

A fiatalok általában kólát isznak, vagy esetleg sört, az idősebbek pedig mind gyakrabban kénytelenek gyógyszert fogyasztani. A másik szembetűnő eltérés abban van, hogy milyen hatalmas betűkkel írják a kóla és az egyéb üdítőitalok nevét, tartalmát és összetételét – és milyen aprókkal a gyógyszerek használati utasításait. Szerintem ennél apróbb betűkkel már csak a minikönyveket nyomtatják, annak ellenére, hogy tudvalévő: ezekkel a készítményekkel általában az idősek élnek, akik már a napilapok öles betűkkel írt címeit is csak szemüveggel tudják elolvasni.

A szeretet kétségkívül szép és felemelő érzés, de bizony pénzbe is kerül, hacsak nem plátói szerelemről van szó. Akit szeretünk, annak időnként ajándékkal illik kedveskedni, nem beszélve arról, hogy mennyibe kerül egy szeretett hölgy, legyen ő feleség, kedves vagy élettárs. De pénzbe kerül az is, ha valaki az autót, az utazást szereti, vagy a könyvnek és a zenének hódol. Legtöbbe talán az kerül, ha az ember a hasát szereti, figyelembe véve a mai élelmiszer- és italárakat. A szeretethez tehát pénz is kell, és az sem igaz, hogy nem kell pénz a boldogsághoz.