Olvastam az újságban egyik stabilizált polgártársunk őszinte vagy inkább büszke vallomását: kéthetes körutazásos, külföldi nyaraláson volt, amit két év alatt fog törleszteni. Jó lenne megkérdezni tőle még azt is, hogy megérte-e ez a két hét a két évet. De nemcsak erről a két évről van szó tulajdonképpen, hanem 10–15, sőt 20 évről, amelyekért még 10 napos nyaralást sem kapunk. Sokan élnek még azok közül – itthon vagy külföldön – akik annak idején a munkástanácsok tagjaiként maguk szavazták meg, hogy mennyi legyen az úgynevezett nyaralási pótlék. És igyekeztek úgy meghatározni, hogy nyaralni is lehessen belőle. Tehát nem 5000 dinár volt, mint most. Viszont megbízható adatok vannak arról is, hogy most is nyaralnak, illetve nyaraltak Szerbia polgárai.

Remélem, azt senki sem vonja kétségbe, hogy a kutya valóban az ember leghűségesebb és legőszintébb barátja. Ezért bizony nagy tévedésben vannak azok, akik, ha valakire valami rosszat akarnak mondani, úgy jellemzik, hogy: kutya egy természete van! Mert ez lényegében dicséret, hiszen egy kutya jellemében és természetében több pozitívum van, mint rossz tulajdonság. Azért sem kellene neheztelni rá, ha ugat. Hiszen ezt nagyon sokan megteszik, és még pénzt is kapnak érte. És különben is a kutya nem ugat hiába –, sem a kicsi, sem a nagy.

Ha az ember valamit előre tud, mert időben figyelmeztetik és értesítik róla, akkor könnyebben elviseli, még ha kellemetlenségről is van szó. Emlékezzünk csak a „régi szép időkre”, amikor az embargó és a délszláv testvéri válság idején napi 6–8 órás áramszünetek, kikapcsolások voltak. Előre bejelentették az áramszünetek sorrendjét, pontosabban menetrendjét, és mi vidáman igazítottuk hozzá életünket. Ha azt egyáltalán életnek lehetett nevezni. Nem lepődtünk meg, és nem szidtuk az áramszüneteket, sőt a végén a rendszert is alig. Aztán vannak ma is egy-két órás kikapcsolások, valószínűleg karbantartási munkálatok miatt, de ezeket is megírja az újság, bemondja a rádió és a televízió. Tehát nem ér váratlanul bennünket, és káromkodás nélkül bonyolítjuk életünket az áramszünet idején.

Valószínűleg furcsa a kérdés, de én mégis felteszem: próbálták-e már este elalvás előtt átgondolni és visszaemlékezni arra, hogy mi mindent ettek és ittak meg a nap folyamán? Bizonyára meglepődnének, de a meglepetés még nagyobb és bizarrabb lenne, ha mindazt egy rakáson látnánk, amit egy nap alatt megettünk és megittunk. A csirkecombot és a tökfőzeléket néhány feketekávé, sör, esetleg vörösbor dúsítaná és tenné színesebbé, kiegészítve néhány süteménnyel, fagylalttal meg esti vöröshagymával és szalonnával. Sokan bizonyára utólag lennének rosszul – ha mindezt egy helyen, egy rakáson látnák. Nekem egyszer volt alkalmam erre, amikor egy külföldi tévéállomás szemfüles riportere egy hatalmas üvegedénybe töltötte, amit a nap folyamán elfogyasztott. Például: megevett egy tányér levest, egy tányérral pedig az üvegedénybe töltött, egy sör és 4 kávé – ide is oda is. Mondhatom, a nap végén nem lehetett részünk valami felemelő látványban. Amikor a reggeli tejeskávét együtt láttuk a délben elfogyasztott szármával, a sörrel és a feketekávéval. Ezért valóban nagy előnye van annak, hogy az ember hasa nincs üvegből, és mindezt nem láthatjuk.

Az valóban komoly tragédia és mulasztás, ha két ember későn és utólag jön rá, hogy tulajdonképpen – szerették egymást. Amikor például első szerelmünkkel először találkozunk 20 év után és akkor látjuk, de nem valljuk be, hogy mit mulasztottunk, milyen nagy baklövést követtünk el. A testvéri és szocialista Jugoszlávia széthullása is bizonyos értelemben baklövés volt – igazi lövések kíséretében. Mert alig 15 év elteltével, itt-ott kezdik visszasírni. A közelmúltban Szarajevóban borult egymás nyakába a négy volt testvér: Szerbia, Bosznia, Horvátország és Crna Gora. Utóbbi elnöke még azt is kijelentette, büszkék lehetünk arra, hogy fél évszázadon át testvériségben és egységben éltünk.

Mindig is azt vallottam, hogy mosollyal sokkal könnyebb célba érni, azaz elérni a kitűzött célt, mint kemény, parancsoló szavakkal, szigorral és kiabálással. Azt is igazságként könyveltem el, hogy a vadkapitalizmusban még a mosolyt is megfizettetik, de szerintem egy az egyben az is igaz, hogy a mosolynak gyógyhatása is lehet, sőt gyakran van is. Olyan városról viszont még nem hallottam, ahol mindenki mosolyog, ezért mintegy felfedezőként jelenthetem, hogy igen is van ilyen város. Mégpedig itt Észak-Bácskában, a Tisza partján: Magyarkanizsa! Sőt, meg merem kockáztatni azt a megállapítást is, hogy nemcsak a kanizsai gyógyfürdőnek, hanem az ottani emberek mosolyának is gyógyhatása van.

Azt szokták mondani, hogy aki előbb kezdi, az előbb abbahagyja. Amihez talán azt lehetne még hozzátenni, hogy: még előbb megszokja és beletörődik. Szerinte ezt vallja az állami bürokrácia is, és időben kezdi a polgárok idomítását. Már a napköziben. Érdemes figyelmesen végigkísérni, hogy mit kér és követel az állami bürokrácia egy 3-4 éves emberpalántától, akinek bizonyítania kell, hogy él, és hogy napközibe szeretne járni. A szülők pedig valószínűleg elhatározzák, hogy az elkövetkezőben inkább háromszor meggondolják és egyszer cselekszenek.

Azt csak mi, naiv választópolgárok gondoltuk valamikor, hogy a szószékhez általában azok mennek ki beszélni, akiknek van mondanivalójuk. Parlamenti képviselőink erre alaposan rácáfoltak, olyannyira, hogy a vitákat és a felszólalásokat már csak időre mérik, tartalmukra pedig még az se figyel oda, aki mondja. Magának a szószéknek azonban kétségkívül van valami varázsa, hiszen aki oda kiáll, az szembenéz az egész parlamenttel, sőt a tévékameráknak köszönve az egész világgal.