– Az régen volt, Tegyula. Látod, hogy most mindenki mennyire aggódik az egészségéért. Állítólag az életére törnek a gonosz scheweningeni doktorok. Azért meneszti a kormány Hágába a Ljajicsot, hogy megvédje. Mert a Cvetkovicsnak sokkal jobb a szíve, mint neked, Tegyula.
– Arra azért kíváncsi lennék, hogy ha neadjisten én kerülnék kórházba, elküldenék-e hozzám is a Ljajicsot? – jelentkeze a Zacsek. – Hogy megvizsgálja a kezelésem körülményeit. Pedig én egyetlen víkendharcost sem küldtem se Szlavóniába, se Boszniába, senkit sem akartam elűzni, és nem hoztam szégyent az országra a parlamenti cirkuszolásaimmal.
– Maga már megint szereptévesztésben szenved, Zacsek – inté őt atata. – A vajda sokak szemében még mindig nemzeti hős, és a kormány azért ilyen könyörületes, mert ezeknek az embereknek a szavazatára is számít a közelgő választásokon. A maga egy szál voksára pedig legfeljebb a mi pártjaink számítanak, de beteglátogatást tőlük se reméljen.
A Zacsek sógora nemrég műtéten esett át, és éppen ébredezett, amikor beállított hozzá a felesége.
– Drágám, gyönyörű vagy... – suttogja a páciens, majd ismét mély álomba zuhan. Kis idő múlva újra felnéz, és megint megszólal:
– Egészen tűrhető az alakod.
Az asszony ezen elgondolkodik, majd kérdőre vonja a párját:
– Az előbb azt mondtad, gyönyörű vagyok, most meg már csak tűrhető az alakom?
– Tudod, kezd elmúlni az altató hatása.
De nemcsak a Sejsej miatt aggódik a jónép, hanem a Borisz meg a boszniai cimborája, a Dodik miatt is. Mert miközben a héten a banyalukai sportközpontban azt ünnepelték, hogy Radován Karadzsics meg a Ratkó Mládics húsz évvel ezelőtt létrehozta a Szerpszka Republikát, vagyis az Erdei Köztársaságot, egy helybeli renegát arra készült, hogy a mennyországba repíti őket.
– Nem lepődnék meg, ha az újságok kiderítenék, hogy a letartóztatott ipse, ez a bizonyos Boskó, aki azt a sok fegyvert meg bombát elrejtette az újságírópáholyban, tulajdonképpen bosnyák és álnevet használt – kuncoga a Zacsek. – És valójában Mujónak vagy Hászónak hívják.
– Honnan szedi ezt a butaságot, Zacsek? – csodálkoza atata.
– Na hallja, zomzéd, egy Boskó nem fog talán a szeretett Dodikra meg a belgrádi vendégeire kezet emelni?
A belgrádi parkban pitbull támad egy kisfiúra. Egy járókelő azonnal odarohan, megragadja a megvadult állat nyakörvét, és addig szorítja, amíg a kutya meg nem fullad. Mindenki ünnepli az alakot, megjelennek az újságírók is.
– Holnap benne lesz az újságban – mondják neki –, azzal a címmel, hogy „Egy hős belgrádi megmentette egy kisfiú életét”.
– Nem vagyok belgrádi – védekezik a férfi.
– Akkor azt írjuk, hogy egy hős szerbiai polgár.
– Az igazat megvallva, nem vagyok szerbiai sem.
– Akkor mi vagy?
– Szarajevói bosnyák vagyok.
Másnap a következő tudósítás jelenik meg az újságban: „Egy iszlám fundamentalista kegyetlenül megfojtott egy kedves kutyust”.
Jaés Schmitt Pál magyar elnök bácsi is nagy veszélybe került a héten, de őrá nem egy pitbull, hanem a HVG újságírója támadt rá. Azt állította, hogy az 1992-ben készült doktori disszertációjának nagyobb része egy bolgár sporttörténész munkájából való, amit ő szó szerint átvett, de elfelejtette feltüntetni.
– Nem értem, Tegyula, hogy miért macerálják folyton ezt a szegény embert az újságírók? – sopánkoda amama. – A múltkor azt kifogásolták, hogy egy l-lel írta az állomást meg az államfőt, most meg a dolgozatában bogarásznak. Na és, mi van abban, ha kicsit másolgatott vagy hogy nem megy neki a helyesírás? Csak az irigység beszél belőlük, hogy ők nem voltak olimpiai bajnokok!
– Én viszont becsülöm az olimpiai bajnokokat – bólagata a Zacsek. – Szoktam is mondani a feleségemnek, hogy nekem ő pont olyan, mint az olimpiai aranyérem.
– Ezt meg hogy érti, zomzéd?
– Úgy, hogy rengeteget küzdesz érte, aztán egy életen át lóg a nyakadon.
PISTIKE, könyörületes cimbora és elvetemült kutyabarát