Néhány kellemes nap a vadonban

Amikor megkérdeztem, mi van a grizlykkel, fél e tőlük, csak annyit mondott, hogy erről majd holnap, talán ha szerencsénk lesz, John fog mesélni nekünk. Ő ezt jobban tudja, hisz megesett vele, hogy egy nyári estén szemtől szembe találkoztak. Ekkor már annyira felcsigázta különben is éber és szomjas kíváncsiságom, hogy még egyszer rákérdeztem. De a kérdésem meg se hallván eresztette el a füle mellett és csak elmosolyodott. Gyönyörű nő volt, fogkrém reklámokból jól ismert mosollyal. Majd tovább mesélte azt, amihez éppen neki volt kedve. Nem lehetett még provokálva sem kizökkenteni lelki nyugalmából. Mint ha már nem a fejlett, civilizált világban élne, hanem valami általa kialakított és felépített szellemvárban.

Azt is megtudtuk, hogy a rövid nyár időszakában idegen és túravezetőként dolgozik a Denali nemzeti parkban. Számtalanszor megmászta már a Mt Mc Kinleyt, amikor oda „amatőrebb” hegymászó társaság szeretne felmenni, és őt kérik meg vezetőnek. Ebből élt valójában. De sokat és kitűnően síelt is. Kedvenc időtöltése, és ha akad, aki tanulni szeretne, hát órákat ad. Jól fizetik azt is. De valójában szerényen élt, semmi felesleges rongyrázás. Ez látszott a házon és környékén, amit hosszú távon bérelt. New Yorkban kikattant. Már nem tudta elviselni a nagyvárosi gyűrődést és egyik napról a másikra döntött. Irány Alaszka, ott is a vadon, minél távolabb az emberektől. Arra már nem emlékszem, hogy volt-e valamilyen háziállat a közelében, macska, kutya? De valószínű, hogy kutyája nem volt, azt csak észre vettem volna.

Nagyon kellemesen aludtunk, a hosszú út fáradtsága és valódi, rég nem látott ágyak kényelme, megtette hatását. Reggel, amikor felébredtem, az első volt, hogy alaposan körülnézzek.

Ahogy kiléptem a teraszra, mit látok? Bosnyák haverom már a tavacska közepén lubickol. Odakiáltok neki, hogy elment talán az esze, mire ő visszaszól nekem, hogy ha nem próbálom ki ezt a felemelő érzést, amit a kellemesen csípős reggeli víz ad, akkor nekem nem is volt eszem, ami elmehetett volna. Leballagtam a kavicsos, köves partra, és belemártottam kezeim a kristálytisztán csillogó sekély vízbe, közben szemeimmel az esetleg arra mozgó halakat mustráltam. Talán még horgászhatok is, fordult meg a fejemben. A víz elviselhető hőmérsékletűnek bizonyult, de nem rontottam ajtóstól a házba. Mondtam Milovannak, majd dél körül megmártózom, addig jó nekem a parton is. Közben megmozdult az élet a ház körül, a csajok már kávéztak a teraszon, jókat és harsányan nevetgélve, mint akik csak pillanatokra voltak egymástól távol, nem évekre. Ilyenek az igazi barátok. Nem számít mennyi ideje nem látták egymást, ott folytatják, ahol abbahagyták valamikor. Közben én már azon mérgelődtem, hogy a horgászbotom az autóban hagytam, vagy egy jó km – el arrébb, a sűrű erdőben és egyedül nem is mernék nekivágni az útnak, mert még eltévedek, na meg a medvék, arra gondolni sem mertem. Öcsém fóbiája ragályos lett hirtelen. Nem is hozakodtam elő nagy hirtelen, hogy esetleg elkísérhetne valamelyik lány, mert még gyávának néznek, ami nem is állt távol az igazságtól, főleg ami a vadonban való egyedül lófrálást illette. Maradtam a parton és elméláztam, amikor Ann elkiáltotta magát és egy távoli irányba mutatott. Ott néhány ember, pontosan szabad szemmel nem is látható, mint ha valami vízi járművet tenne partra, majd az erdőben eltűnnek. Ezek, John - ék, mondta halkan nevetve, és egy jó negyedóra múlva már valószínűleg megérkeznek, ha közben nem állnak neki gombázni. Feszülten vártam az idő múlását. Nagyon izgatott a medvés történet, közben meg a bosnyákot lestem, mert még mindig a tóban kuruttyolt. Hogy nem fagy meg, a fakírja? De az ő baja, ha lebetegszik, nyugtatgattam magam. Közben egyre közeledő hangokra lettem figyelmes, ami a ház mögül szűrődött felém. Majd kilépett két alak a tisztásra és ekkor már látszott, hogy John és felesége tart felénk. Mikor felléptek a teraszra, azonnal láttam rajtuk, hogy ezek nagyon rég óta élhetnek itt. A cserzett arcbőrük és ruházatuk inkább hasonlított az indiánok vonásaira, mint a fehér emberére, de ők vér szerint a fehér fajt tisztelték. Amerikában azonban ebben soha nem lehet biztos senki, mert az olvasztótégely számtalan genetikai csodára képes. Nem mindig szokásom volt megkérdezni az ott élőket, akikkel szóba álltunk és már nem tűnt tolakodónak, hogy honnan származnak az ősök? A gyökerek? Nagyon érdekes válaszokat kaptam. Európa, Ázsia, őslakosok, Dél-Amerika, van bennem egy nyolcad sziú vér is, mondta egyszer az egyik srác. Magam ezt soha nem állapítottam volna meg.

Na térjünk a tárgyra, vagy is a medvére, annak is a legveszélyesebb fajtájára. Miután már túl voltunk a formaságokon, Ann kérte meg John-t, hogy mesélje el az esetet, ennek a kíváncsi fajankónak, és rám mutatott. És ő mesélt.

Egyszer, vagy tíz éve már, egyedül vágott neki az erdei ösvénynek, amin naponta járt hol fáért, hol vízért és meg sem fordult a fejében, hogy baja eshet. Netán medvével találkozhat. Nagy léptekkel rótta az utat, amikor furcsa hangra lett figyelmes. De ekkor már késő volt még gondolkozni is, nem hogy cselekedni. Csak arra emlékszik, és közben mutatja inge alatt a találkozás nyomait, hogy egy hatalmas mancs közelít felé. A szerencséje az volt, és ezért maradt életbe is, hogy a medve az első csapással úgy leterítette, hogy ő csak órákkal később tért magához. Szinte arra sem emlékezve pillanatokig, hogy valójában hol van és mi történt vele. Felesége nem kereste, hisz átlagos dolognak számított, ha ő órákig mászkál az erdőben, fát vág, gombát szed. A medve karmainak nyoma végigszántotta egész felső testét. Mivel mozdulatlanul feküdt ott, a medve nem marcangolta szét. Ha egyet mozdul, rángatózik, akár egy idegszál hatására is, ma nem élne, és nem mesélne. Valószínűnek tartja, hogy bocsa volt az anyamedvének és a kicsi után kajtatott, amikor ő keresztezte útjukat. Ha egyedül van a medve, mivel sokkal előbb érzékeli az ember közelségét, mint az ember az állatét, nagy valószínűséggel kitér előle. A medve kerüli az embert. Általában. Ezért is kell kiabálni, fütyörészni, kelepelni, bármilyen eszközzel zajt csapni, bokrokat mozgatni, száraz gallyakon lépkedni, mert az ilyen hangok elűzik az ott élő vadakat.

Csak a szám tátottam és néztem a forradás nyomait. John mosolygott, de látszott rajta, hogy két születésnapot ünnepel. Azóta soha nem futott össze medvével. De ahogy megjegyezte, elég egy életben egyszer is.

Ők egy másik kis tó partján éltek, már vagy húsz éve, olyan remete életet. Itt találták meg békéjüket, és a gyerekek itt születtek. Iskolába sem járnak, ők tanították meg írni és olvasni az utódokat, de nem hiszik, hogy valaha is életformát váltanának, még ha a gyerekek egyszer be is költöznek a városba.

Délután továbbálltak. Én még mindig a medvés történet hatása alatt, vettem magamnak a bátorságot és bosnyák haverom unszolására, óvatosan belementem a vízbe. Csak nem hagyok ki egy alaszkai fürdőzést, ha már megtehetem. Kis idő után már élveztem is a csapkodást, mint a gyerekek, akik valami számukra nagyon fontos új élményt fedeznek fel.

Aki szeretne többet tudni Alaszkáról, bátran lapozzon a lenti linkre:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Alaszka