„Modernnek lenni mindenestül”

Most itt tartom a kezemben Tari István legújabb ajándékát, verseskötetét a költő grafikáival, s olyan gyönyörű, gusztusos fedőlappal, hogy az újvidéki Forum Kiadó bátran elindíthatja a könyvszépségversenyen. Betakarják az eget – ez a címe az öt ciklusból álló kötetnek. Vágjunk is mindjárt a közepébe. Lapozzunk a címadó vershez, a mű súlypontjához, az egyetlen hatalmas lendülettel, izzással, sóhajjal hömpölygő döbbenethez: mi történt a költővel, mi történt a délvidéki magyarsággal a gyilkosok háborújában, hogyan zárt össze az utca népe Óbecsén a behívó parancs elől bujkáló Tarit el nem árulva, hogy kis időre, a kezdetek kezdetén átéljék az emberek az együvé tartozás erejét, kényszerét. Amikor a hódítók ámokfutása véget ért, újra kezdődött a széthúzás tömény nyomorúsága, az árulás, a kiszorítósdi kisszerű gyalázata, mert a többség dehogyis szeretne szabad lenni... aztán jöttek idegenből, messziről az új szomszédok, akik, mintha mi sem történt volna, hősnek érezték magukat, és hadizsákmánynak tekintették az őslakos magyarokat, legfeljebb annyi változott, hogy közben a gyerekek felnőttek, a fák megnyurgultak és most már betakarják az eget. Költőnk a szabad versnek is mestere, a természetes lélegzetvétel és az indulatok, érzelmek, fordulatok, gondolatok ritmizálják a szöveget, mely olyan feszes, mint az inka Machu Picchu fellegvárának fala, hol a kötőanyag nélkül egymásra illesztett, gondosan faragott hatalmas kváderkövek közé még egy késpengét sem lehet bedöfni. Tari sohasem volt puhány, de most gyakorta kegyetlen gúny süt verseiből, különösen a Mimikri és a Vágókép darabjaiban. Hoggarth és Daumier metszetein látni hasonlót. Valóságos kis remeklés például a cikluskezdő Mimikri: hogyan lett a seggnyaló pártköltőből mai díszmadár, vagy a Rendszerváltás című opusz a hajdani funkcionáriusról, aki átnyergelt a feng-shui-ra, s most egykori áldozatainak kedveskedik (nem kis haszonnal) varázspálcájával, hogy jó helyre kerüljenek az ágyak, ne nyugtalanítsa semmi az álmokat. Tari külön ciklusba gyűjtötte képverseit, melyek számítógép segítségével készített tipográfiai és grafikai remeklések, nagyon-nagyon figyelemre méltó szövegekkel. A szeretet kis plakátja az unokáról a Lenke, vagy ott a Virtuális abszurdan hiteles szövege, mely vészjóslóan utal neandervölgyi utódaink kétszáz szóból álló világára. A Performansz, a budapesti botrányos 56-os emlékmű ékalakját idéző, ferdén tipografált szöveg, mely a levitézlett bájgúnár miniszterelnököt idézi, aki magányos pojáca maradt a meggyalázott ünnepségen. Ám a legmegrázóbb a Röviden című képvers. Nem hiszem, hogy bárki tömörebben fogalmazta volna meg képben és szóban a magyarság első világháború utáni tragédiáját, mint ahogy költőnk egyetlen mondattal: „Mire hazatért a hadifogságból, szülőföldje egy másik országhoz tartozott.” Tari fityegő érdemrenddé, kitüntetéssé tipografizálta a szöveget. Ez a képvers akár Trianon emblémája is lehetne. Hogy mi fogott meg engem legjobban a kötetben? A szellemesen, okosan, könnyedén, de a borzalmakra emlékeztet keménységgel is bevitt horogütések a politikai szemfényvesztők, gyilkosok, árulók, sunyi hazudozók állán. Az abszurd helyzetek, képtelenségek, értelmetlen csinnadratták kifigurázása. És természetesen azok a sóhajtásnyi rövidségű költemények, amelyek egyetlen telitalálatos metaforába foglalják a mindenséget, az univerzális létet. Apropó: képtelenségek. Milyen jól illenek az elaljasodás, az idiotizmus, a gonoszság verssorok által felvillantott pillanataihoz a költő grafikái. Beszélgetéseink során gyakran eljutottunk oda, hogy nem tudni, mi sül ki ebből a mindent bekebelező digitalizmusból, de az biztos, hogy a látás új nyelve folyamatosan alakulgat. Gondoljunk csak a közlekedési jelekre, hiszen autóvezetés közben akár órákra is elnémulhatunk, nincs szükség már a szavakra, nincs szükség hosszas magyarázatokra, kérdezősködésre úticélunk eléréséhez. Tari a komputert eszközként, ecsetként, ceruzaként, festékszóróként használja. Persze, mindig a kész mű a fontos, az már csak keveseket érdekel, hogy készítőjük kézzel, tollal, ollóval, ecsettel, írógéppel vagy számítógéppel alkotta meg őket. A számítógép kiválóan alkalmas arra, hogy elegyítse például a tipográfiát a fotóval. Hallatlan lehetőségek nyílnak a legritkábban látott színek kikeverésére, egy-egy kép átalakítására, felnagyítására, torzítására. A mikró- és makróvilág is érzékletessé tehető így, gondoljunk csak a spirális csillagködökre, galaxisokra, vagy a molekulák és vírusok világára. Tari gyermekkorától csodálta a természetet, hiszen nincs annál zseniálisabb formatervező. Minden forma az élet fenntartását, megvalósulását, kiteljesedését szolgálja, azért olyan, amilyen. Az élet keletkezését, születésének emlékét őrzi például a DNS csigavonala. Hogy mi mindent találhatunk még Tari képein? Az írisz virágának fölnagyított, átszínezett erezetét, a félig lerágott alma húsát, a hímporos lepkeszárnyból kialakított tájképet, s a virtuális csillagok, kapszulák, derékszögtornyok dizájnját. Jól ellensúlyozzák, jól kiegészítik ezek a képek a nagyon is valóságos, mondhatnám: hátborzongatóan jelenvaló élményekből táplálkozó verseket. Modernnek lenni mindenestül? Micsoda blöff, micsoda elcsépelt frázis lett ebből mára! De azért hallgassuk csak meg még egyszer, hogyan szólnak Rimbaud utolsó mondatai: „Modernnek lenni mindenestül! és semmi dicshimnuszt... mögöttem űr, csak a rettentő bozót! A szellem harca éppoly brutális, mint az emberek csatája, de az igazság látványa csak Istennek adatik... és megadatik talán nekem, hogy enyém lehessen egy testben s egy lélekben az igazság.”1 _______________ 1Somlyó György fordítása