Azért didergünk, mert atata spórol a bükkfával. – Lehet, hogy neked elég a tizenkilenc fok, Tegyula, de én megfagyok a takarékos tüzelésed mellett – sopánkoda amama. – Kint úgy fütyül a kossava, mint az orosz sztyeppéken, az ablak tiszta jégvirág, a te kályhád pedig éppen csak pislákol. – Több nap, mint kolbász, Tematild – inté őt atata. – A tüzelő véges, a tél pedig elhúzódhat. Már így is a fele fát elfüstöltük, és hol van még az április? Elvégre a hideg is szokás dolga. A finnek például, akik szegről-végről rokonok, amikor mínusz tíz fok van, és derült az idő, kifekszenek napozni. És csak akkor veszik fel a pulóvert, ha mínusz húszra süllyed a hőmérő higanyszála. – Ne példálózz nekem eme fagyálló finnugorokkal, Tegyula – duzzoga amama. – Ők legfeljebb a te rokonaid, mert az én családom echte sváb família, és nem szokott zúzmarában napozni. – Én is arra biztatom az anyósom, hogy többet sétáljon a friss levegőn, akkor megedződik – szóla a Zacsek. – De azt mondja, hogy nincs ereje edződni, mert nem ehet húst. – Talán fogyókúrázik a kedves anyósa, és azért tartózkodik a zsíros falatoktól? – érdeklőde amama. – Dehogy, nálunk a hónap végén mindig húshagyó napok vannak, és ezt nehezen viseli az öreglány. Hiába mondogatjuk neki, hogy milyen finom az üres káposztafőzelék. Tele van vitaminnal. Akárcsak a székely asszony, aki így győzködi a gyerekét: – Ne csak a húst edd, fiam, a káposztát is, az éppoly jó! – Nem hiszem én azt, édesanyám… Ha éppoly jó volna, a kutyák már a kertben megették volna. Ámazonban a február nemcsak havat meg jeget hozott, hanem drágulást is. Tíz százalékkal megdrágul a kolbász meg a szalámi, az alkohol, a fagyasztott zöldségféle meg a tisztálkodási cikkek. De amama túljárt a kereskedők eszén, és még január végén úgy bevásárolt, hogy tisztára lenullázta atata bankszámláját. – Látod, milyen okos vagyok, Tegyula? Tőlem most már drágíthatnak! Legalább olyan jó üzletet csináltam, mint a ravasz Cvetkovics. – Hogy jön ide a kormányelnök, Tematild? Ő milyen előnyös üzletet kötött? – Olvastam, hogy egy dollárért vett egy egész acélművet az amerikaiktól. Képzelem, hogy verik a fejüket a falba, hogy hagyták magukat bepalizni! Mennyibe kerülhet csak a kémény? – Állj meg, Matild! – izgula atata. – A kormány tulajdonképpen átvállalta a smederevói acélművek milliós adósságát, ezért kapta ilyen olcsón. Nem merte megkockáztatni a választások előtt, hogy négyezer-ötszáz melóst szélnek eresszenek. De hogy nekünk, adófizetőknek nagyon sokba fog kerülni ez a vásár, az tuti. – Amit elvesztünk a vámon, visszajön a réven – kontráza amama. – A Sejsej vajda bepótolja a hiányt. – Miből pótolná be eme hágai delikvens, Tematild? – Abból a kétmillió euróból, amit a nemzetközi bíróságtól követel kártérítésként az őt ért sérelmekért. Úgyis nagyon várják már haza a hívei, már megint ki vannak tapétázva az utcák a képével. – Nem tudom, hogy én vagyok a gügye, vagy a radi vezér nézi hülyének a hágai ügyészséget – tépelőde a Zacsek. – Százezreket követelni azon a címen, hogy nem szerb nyelven és tyirilicával kapta kézhez a periratokat, hanem az ott használt délszláv nyelven, amit ő állítólag nem ért, ettől már tényleg megáll az ész! Akkor én is követelhetnék kártérítést az államvasutaktól, mert a szabadkai állomáson nem értik, ha magyarul kérem a jegyet Újvidékre. És ezt nevezik egyenrangú nyelvhasználatnak? – Ne füstölögjön, Zacsek, mert demokrácia van, és maga nyugodtan utazhat busszal is, ha már ennyire haragszik az egynyelvű vasútra. Legalább hazáig megtanulja a Céca legújabb sikerszámait. Fiatal utas ül a buszon és csukott szemmel, átszellemült arccal hallgatja mobilján a Céca dalait. Felszáll egy idős vak asszony, és fehér botjával kopogtatva keres helyet magának. A pasas felháborodva szólítja meg. – Slušaj, baba! Ha gumi lenne a botod végén, akkor nem zavarnád az utasokat! – Ha az apádnak lett volna gumija, akkor nekem most lenne hová leülnöm. PISTIKE, didergő finnugor és népi bölcs