Mondanám egyszer...

A bemutató óta azon gondolkodom, hogy egy ilyen alapvetően szomorú ember, akinek a versei tele vannak „haldokolva élettel”, hogy írhat meg ennyi mosolyt a gyerekdrámáiban, meséiben. Hogy lelhet rá ennyi játékos nyelvi fordulatra, ennyi belső ritmusra, rímre... belső zenére?

– Kétféle válasz is megfogalmazódhat bennem erről, párhuzamosan vagy egymást megsegítve, úgy, hogy magam sem tudom, melyik az igazi, az is lehet, egy harmadik válaszban kerülnék közel ahhoz, amit megkérdeztél. Az első és legkézenfekvőbb válasz az, hogy mindenkiben sokféle ember él, kettő mindenképpen, amelyeket a görög színház két alapmaszkjával tudunk lefedni, a mosolygóssal és a legörbedt szájúval, tehát van egy vidámságra, derűre, nevetésre és nevettetésre nyitott énje az embernek, és van egy befelé forduló, a gondokra, sérelmekre és fájdalmakra koncentráló énje, amelyik a külvilág felé is ezt, a leginkább a kétségbeesés fogalmával definiálható állapotot, sugározza. Ennek a kettőnek kellene ideális helyzetben egyensúlyban lennie, persze, ez soha nincs egyensúlyban, csak szeretne abban lenni. Ha tartósan abban maradna, éppen azt veszítenénk el, ami külön-külön a legfontosabb bennünk, a személyiségünket, állandó változásainkat, sokféleségünket. Mondanám egyszer, hogy a meséimet, gyerekdarabjaimat ez a vidám ember-felem írja, aki ismeri és sugározni tudja a derűt. A másik válasz műfaji kérdés körül fogalmazódhat meg. A gyerekeknek írás a gyermeki lélek mozgatásának a felelőssége. A gyerek mit szeret? Nevetni. Játszani. Kalandokat átélni. Huncutkodni. Én ezeket az elvárásokat igyekszem kiszolgálni a gyerekdarabjaimban, gyermekkönyveimben. Nyilván költői alapállásomból eredeztethető, hogy nagyon sokat bízok rá a nyelvre, szeretem, ha a gyerek nem csak a cselekményben találja meg a kaland lehetőségét, hanem a nyelvi fordulatokban, kancsal- és kecskerímekben, ritmikus és rímes próbában... és a zenében. A rettentő görög versben íródott, tehát eleve elemelt nyelvi világban bontakozik ki a cselekmény, ehhez a nyelvzenéhez helyenként valódi hangszeres zenei világ is csatlakozik – persze, a szövegben ellene kell dolgozni a túlzott líraiságnak, a zenék adta ellágyulási pillanatokban, ezért van teli ironikus kiszólásokkal, nyelvtörőkkel, brutális, a felháborítás határát súroló „rossz rímekkel” maga a szöveg.

Nem kerülsz néha meghasonlott állapotba, hogy az igazat mondod? Őszinteséget, nyitottságot mutatnak a történeteid, bizakodással töltöd el a gyerekeket, közben tudod, hogy a világ nem olyan őszinte, nem olyan emberi, nem olyan jó és igazságos...

– Soha nem érzek ilyesmit. Miért ne az igazat mondanám a gyereknek? Ne felejtsük el, a gyerek ugyanolyan erős igazságérzettel rendelkezik, mint a felnőtt, csak ehhez nem kapcsolódik annyi tapasztalat, mint a másik esetében. Ha a „Görögöt” nézzük, miről is van szó? Adott egy kamasz, aki nem tud mit kezdeni magával, ahogy a kamaszok általában nem tudnak mit kezdeni magukkal. El kell mennie Athénba, az apjához, valójában elvált szülők gyereke. Szégyelli azt a sarut, azt a kardot, amit viselnie, illetve hordania kell, ahogy a mi gyerekeink is szégyellték annak idején azokat a ruhákat, amelyeket a saját ízlésünk szerint rájuk kényszerítettünk. Ma sincs másként. Nem hős, csak éhes, folyton enne, mint minden növésben lévő gyerek, de a helyett, hogy enni adnának neki, mindenhol agyon akarják verni. Nem lehet-e ez annak a nevelésnek az analógiája, amikor – hogy az egyik epizód fő motívumát emeljem ide – az elveink Prokrusztész-ágyában akarjuk méretre vagdalni vagy nyújtani a kölykeinket? Nem attól lesz hős az én Thészeuszom, mert erős és bátor, hanem, mert azzá kell válnia ahhoz, hogy életben maradjon – ismét az analógiás gondolkodás: a kamasznak stratégiát kell kidolgoznia ahhoz, hogy túl tudjon vergődni a felnőtt világ eléje tolt konfliktushelyzetein úgy, hogy meg tudja őrizni a saját személyiségét. Az apa sem a jó király és jó apa pózában tetszelegve jelenik meg a darabomban, hanem az a problémás, slemil társadalmi figura, akinek egyszerre szembe kell néznie tizenhat éves fiával, akit tizenhat évig elhanyagolt, akire tizenhat évig rá se nézett, és valamit kezdenie kell vele. Nem ismerős helyzetek ezek a mai társadalmakban, mindennapjainkban? Mihez kezd vele? Gyorsan eltakarítja a környezetéből, menjen a Minotaurosz labirintusába, csak őt hagyja békén. Még egy karéj zsíros kenyeret sem ad az éhes kölyöknek, mert az már apai gesztus lenne, amihez ő nincs hozzászokva. Sorolhatnám tovább, de gondolom, ennyi elég. Nevetünk, nevetünk, ezekbe a szituációkba így nyilván nem gondolunk bele, de a felsorolással, és a néhány analógia kiemelésével jelezni szándékoztam, hogy az én világom nem kozmetikázott világ, nem jobbak benne se a felnőttek, se a gyerekek, mint amilyenek a valóságban; abban az őszintétlen világban élnek hőseim is, amelyben és amilyenben kisebb és nagyobb nézőik élnek, csak nem didaktikusan mutatom meg ezt, hanem a humor, az irónia, a költészet és a nyelvi csavargások-csavarások bevetésével.

Mire tanít a jó történet?

– A jó történet soha nem tanít, csak felmutat, választásra kényszerít, döntéshozatalra sarkall. Mitől lennék én okosabb vagy hitelesebb egy emberi szituáció megoldásában, mint az én ötéves nézőm? Attól, hogy több ezer könyvet elolvastam (talán), és hogy tízszer annyit éltem, mint ő? Ez engem nem hatalmaz fel arra, hogy tanítsak a színpadon vagy a színpaddal. Eszem ágában sincs ilyesmit tenni. Én csak helyzeteket mutatok fel, lehetséges viselkedési formákat, illetve azoknak az ellentéteit vázolom fel, a nézőkre bízva a döntést, elfogadják-e azt érvényesnek vagy elutasítják. A „Görög”-nek például, az én olvasatomban nincs tanulsága, tehát, nem tanítja a gyereket semmire. Azt mutatja föl viszont, hogy minden nehéz szituációban magára kell, hogy számítson az ember, ne mástól, szülőtől, felnőttől, tanártól, nagyobb testvértől várja a megoldást. Meg azt, hogy erőszakkal szemben nem megyünk sokra visszahárított erőszakkal, hogy gonoszság ellen nem a gonoszság a válasz, fegyver ellen nem feltétlenül a fegyver a hatásos eszköz. „Többet ésszel, mint a karddal, erről szól majd minden kardal” – dúdolják a gyerekek a darab egyik legnépszerűbb dalának nyitó- és refrénsorait az előadás végén. Miről is van itt szó? A világ (az antik mitológia) legerősebb embere arról akarja meggyőzni a közönségét és a közönséget benne, hogy a problémákat fejben, ésszel kell megoldani, nem pedig erőszakkal. A képletes és valós életben maradáshoz, a legszélsőségesebb konfliktus megoldásához is elsősorban a fejünket kell használni, nem a karunkat, vagy a kezünkben szorongatott gyilkoló szerszámokat.

Sokáig dolgoztál gyermeszínházban. Mire kell odafigyelni dramarurgiai, nyelvi, poétikai szempontból?

– Való igaz, éveken keresztül a gyerekszínházak adtak otthont színházi elképzeléseimnek, illetve sok hangjátékot írtam a magyar rádiónak. Ez rengeteget segít most a munkámban. A gyerekeknek író írónak, a mellett, hogy komolyan kell vennie a közönség korát és érettségét, rengeteg olyan szempontra oda kell figyelnie, amelyeket a „felnőtteknek író” drámaíró mellőzhet munkája során. A gyerekközönség figyelme hamarább fárad, mint a felnőtté, ezért a cselekménymozzanatoknak rövidebb idő alatt kell lejátszódniuk, mint egyéb formák esetében, magyarán, pörögnie kell a cselekménynek, a színpadnak és az azon teremtett szituációknak állandóan változniuk kell ahhoz, hogy le tudd kötni a közönségedet. A gyerek szereti, ha nem nézik hülyének, ezért nem kell tartózkodni a keményebb konfliktusok felmutatásától sem. Sőt! De azokat minden esetben kötelezően meg kell oldani. A gyerekelőadás nézője azonosulni akar valamelyik szereplővel – ahogy az esti film nézői is így vannak ezzel –, tehát olyan figurákat kell olyan szituációkban felmutatni az előadásban, akikkel együtt lehet küzdeni, akikért folyamatosan aggódni kell és lehet, akin keresztül az én gyerekigazságom is megszólal, aki olyan szituációkban vergődik, amilyenek elé az én gyereklétem naponta állít… A gyerekközönségnek nem gügyögni kell. A „Görög” recepciójában alig lehet különbséget tenni a gyerekek és a felnőttek reakciói között, a nyelvi humor ugyanúgy elér a gyerekekig, mint a verbalitás, a helyzetkomikumot éppúgy nevetéssel honorálják, ahogy a jellemkomikum mozgását is harsogó nevetéssel, vagy derűs hunyorítással tudják követni. A gyerekek szeretik a zenei betéteket a színpadon, ezeket be lehet vagy be kell cselekményépítő mozzanatként építeni a darabba és az előadásba; a songok léte kettős funkciót szolgál, és nagyon nem a brechti értelemben használom itt a song terminust: a gyerek pihen alatta, de aktívan pihen, nem az uzsonnás-zacskójában matat, vagy nem köpi a rágógumit az előtte ülő – esetünkben előtte álló – nyakába fáradtságában, esetleg unalmában, önmaga szórakoztatására.

Mi van veled mostanában? Siker siker után ért... Boldog vagy?

– A szerző magánélete soha nem tartozik az olvasóra, szokták mondani, és ezzel én is így vagyok. Nem volt felhőtlen az elmúlt évem, fél évem, sok mindenen mentem keresztül, de ebből a közönségnek mit sem kell észrevennie. Tucatnyi bemutatóm volt, díjak ismerték el színházi tevékenységemet, illetve azokat a produkciókat, amelyeket belőlem csináltak, akár elégedett is lehetek. Sok a megrendelésem, a munkám, amit el kell végezzek. Inkább ezekről beszélek. Bábdarabot kell írnom a pécsi és a miskolci bábszínháznak, új Lúdas Matyi színpadi verziót saját színházamnak, a Békés Megyei Jókai Színháznak (megjegyzem, a rendező a „Görög” szabadkai előadásának rendezője, Hernyák György lesz, akivel sorrendben ez már a hetedik közös munkánk), egy bábfilm forgatókönyvét kell elkészítenem a szegedi bábszínház és a szegedi tévé számára, egy nagyjátékfilm-forgatókönyvén dolgozom folyamatosan ebben az évben… soroljam még? A napokban jelent meg kisprózákat tartalmazó könyvem, a Göncölszekér, a téli könyvvásárra szánják a Rettentő görög vitéz mesekönyvváltozatát, év végéig várják tőlem a két kiadást megért Királylányok könyve mesefüzér folytatását, az újabb húsz történetből álló kötetet, szóba került a jövő évi könyvvásárra vagy könyvhétre legújabb verseskötetem megjelentetése… Annyi megkezdett és bevégzett munkám van, hogy gyakorlatilag nincs időm azon elgondolkodni, hogy boldog vagyok-e mostanában vagy sem. Ami az írói létezésemet illeti, a helyemen érzem magam, és ez néha valóban boldoggá tud tenni.