– Ugye, mondtam, Tegyula, hogy délben nem menj a napra, mert ilyenkor bújik elő az ózonlyukból az ultra Ibolya – okítá őt amama, a tudós. – De neked nem lehet beszélni, olyan keményfejű vagy, mint a Jeremics aző koszovói bölcsőjével.

– Ne beszélj badarságot, Tematild! – izgula atata. – Ami pedig Koszovót illeti, úgy látszik, a Tadicsék mindent erre az egy lapra tettek fel, és váltig bíznak a csodában. Vagyis abban, hogy a világszervezetet meghatja az érvelésük, és félretéve a hágai bírák döntését, mégis elrendeli a tárgyalások felújítását Koszovó sorsáról. Akkor pedig már mindegy, hogy mire jutnak, deviszont itthon döngethetik a mellüket, hogy nekik lett igazuk.

– Hát nekem már annyira elegem van ebből a pókerjátszmából meg melldöngetésből, hogy direkt nem is nézem a híradót – jelentkeze a Zacsek. – Nemcsak kudarcot kudarcra halmoznak, hanem még ujjat is húznak az unióval meg Amerikával. Aztán ha megint lemaradunk az európai csatlakozásról, akkor mivel fognak vigasztalni bennünket? Koszovói dajkamesével, amit majd az ifjonc Jeremics fog tolmácsolni, a brillantinos frizurájával?

– Maga egy rosszmájú és kisstílű manyinás, Zacsek, akiből teljesen hiányoznak a magasabb hazafias érzések – inté őt atata. – Hát arra nem gondol, hogy kormányunk egyben a nemzetközi jogot is védi, amikor kiáll az egyoldalú szecesszió ellen?

– Nem, én csak arra gondolok, hogy ebben a nagy hazafias szájhősködésben mi lettünk az utolsók az egész térségben, mármint fizetésileg. Még a csupa szorgalom feketehegyiek is jobban élnek, mint mi. Márpedig én lukas zsebbel, zsozsó nélkül nem tudok lelkesedni a koszovói bölcsőért.

– Ha nem kellünk az uniónak, majd megsegítenek minket az öreg lakatos, a Bróz Jóska régi barátai – reménykede amama.

– Honnan szeded ezt a hülyeséget, Tematild? – csodálkoza atata. – Hogy jönnek ide az el nem kötelezettek?

– Úgy, hogy olvastam, hogy jövőre nálunk rendezik meg a jubiláris 50. csúcsértekezletüket. Mit gondolsz, Tegyula, visszaállítják erre az alkalomra a Tito marsall sugárutat Belgrádban meg a többi városban?

Jaés még a régi komcsi időkben Tito és Rankovics ellátogat Koszovóba. Egyszer csak egy szamár állja el az útjukat. Rankovics kiugrik az autóból, és ráordít:

– Takarodj az utunkból, te ronda albán állat, mert szalámit csináltatok belőled!

De a makacs szamár nem mozdul. A testőrök is rángatják, hiába.

Végül kiszáll a kocsiból Tito, súg valamit az állat fülébe, mire az szépen elporoszkál.

– Mit mondtál neki, Tito elvtárs? – kérdi Rankovics.

– Azt mondtam, jobb, ha elmész, mert különben azonnal felveszünk a pártba.

Ámde nem minden szamár ilyen okos, mert vannak, akik semmit se tanultak a múltból meg a háborúból, de a környezetnyelv oktatásából sem. Például a szabadkai falfirkálók, akik a magyarokat küldözgetik a melegebb északi tájak felé, és közben még azt az egy magyar szót se tudják helyesen leírni, amit az intelligenciájukkal meg tudtak tanulni.

– Biztosan nem az Egeresi Sanyiék topolyai toleranciatáborából érkeztek – jegyzé a Zacsek. – Nagyon remélem, hogy a Dacsics rendőrminiszter őket is hamarosan nyakon csípi, mint a Teofil Páncsics támadóit.

– Ezek másfajta táborba járnak – legyinte atata. – Ahol azt tanulják, hogy ki az ellenség, kit kell elüldözni vagy vasdoronggal megnyomorítani. A belgrádi támadók szépen be is vallották, hogy azért verték meg a Teofilt, mert csúnyán írt a szerbekről meg az egyházról, és ez jár az ilyen nemzetárulóknak.

– Azért a görög testvérekről se gondoltam volna, hogy ilyen agresszívak – csodálkoza amama. – Olvasom, hogy az idei szezonban már tizennyolc szerb turistát vertek össze. De hiszem, hogy csak tévedésből, mert biztosan törököknek nézték őket.

– Én meg azon röhögtem, hogy a belgrádi tévé mindjárt kitalálta, hogy nem görögök voltak azok a cudar támadók, hanem ott dolgozó albán vendégmunkások. Aztán kénytelenek voltak beismerni, hogy mégiscsak az igazhitű testvéri ortodoxoktól kapták a pofonokat.

Jaés a belgrádi állatkertből elszabadul egy oroszlán, és az utcán megtámad egy gyereket. Egy bátor járókelő azonban ráveti magát, és puszta kézzel megfojtja.

Az ismert hazafias lap ezzel a címmel számol be a szenzációs eseményről: „Egy hős szerb férfi megölte az állatkertből elszabadult bestiát, és megmentette egy kisfiú életét”.

Másnap megjelenik a szerkesztőségben a hős, és elmondja, hogy őt tulajdonképpen Bekim Fehmiúnak hívják és albán nemzetiségű.

A következő számban helyreigazítást közölnek: „Egy elvetemült albán megfojtott egy gyámoltalan, eltévedt oroszlánt, a belgrádi gyermekek kedvencét”.

PISTIKE, igazhitű strandoló és melldöngető testvér