A lányok marasztaltak volna bennünket, mire mi kitaláltuk, hogy messze még Florida, haladnunk kell, ha oda is le szeretnénk ereszkedni ezen a nyáron, ha már a fejünkbe vettük, mint annak idején DUSTIN HOFFMAN az Éjféli Cowboyban. A búcsú nem volt könnyes, de egy életre szóló kellemes emlék maradt a véletlen találkozások és nyitottság lehetőségeinek oly kevesek által használt kelléktárában. Pedig utazni csak így érdemes.
Irány Alaszka legnagyobb városa ANCHORAGE. Estefelé értük el a település határát, és ha nincs az a kora hajnali találkozó a Tiszteletessel, valószínűleg nem sokat időztünk volna itt. Nos, a lényeg csak a találkozáson van, amely az emberi kapcsolatok legfontosabb eleme, eszenciája. A többi ehhez képest, sivár, fakó és üres emberi emlék, amely nagyon gyorsan feledésbe merül, mint ha soha meg sem történt volna. Ez azonban él, még mi élünk. (Ugye, egyezel velem, drága barátom, Gyurikám?)
Egy nyilvános telefonfülkéből felhívtuk a megadott számot, mert nem akartunk a címre bejelentkezés nélkül érkezni. Még is csak egy negyedórás csevegést követett az a meghívás, lassan már két hete. Nem illik ajtóstól a házba rontani hosszabb ismeretség alapján sem.
A telefont felvették. Majd elmagyarázta a legrövidebb utat a házukig, amit mi aránylag könnyen meg is találtunk, függetlenül az Európában felfoghatatlan távolságokhoz mérve. De mi már edzett és tapasztalt utazók voltunk az új kontinensen, ahol igyekeztek leegyszerűsíteni a helyi postások, vagy egy idegen, kínját, amikor egy-egy megadott címre kell eljutni.
Kertvárosi rész, hatalmas házelőtti gondozott parkokkal, a szorgalmas és dolgos amerikai középosztály nyugalmát sugallta. Hely a házban több családnak is, akár bújócskát is játszhatnának egy életen át, és csak a Tiszteletes és felesége lakta. Gyerekeik már mind kirepültek a szélrózsa irányában, Amerika szerte.
A vacsora kifogástalan volt, a beszélgetés emelkedett, nem szokványos, nem olyan igazi, általában formalitásokon és közhelyeken alapuló és ezért üres, és általunk is tapasztalt amerikai. Ez nagyon megfogott bennünket. Elérkezett a nyugovóra térés ideje és mi ragaszkodtunk a saját kombinkban való alváshoz, míg a háziak ezt nagy nehezen vették tudomásul, de beletörődtek.
Nem akartuk zavarni őket, és úgy döntöttünk, ez esetben nem engedünk a kísértésnek.
Másnap reggel, amikor a Tiszteletes reggelihez szólított bennünket és közelebbről szemügyre vételezte ideiglenes „szállónk” és „otthonunk” szűkös kényelmét, lelkiismeret furdalása olyan fokra hágott, hogy azonnal imát mormolva kérte az Úr bocsánatát. Úgy tessékelt be bennünket a terített asztalhoz, hogy onnan mi már az autónkat, csak külön engedélyével és csak nagyon rövid időre közelíthettük meg, amíg ő ezt árgus szemekkel figyelte. Megjegyezte azt is, hogy eszünkbe ne jusson a következő éjszakát kinn tölteni, amikor nála mindannyian külön szobát kapunk, természetesen külön fürdőszobával, és ez ellen nincs apelláta. Vagy ő nem fog nyugodtan aludni. Már pedig az életben szerinte a nyugodt alvás és álom az egyik legfontosabb emberi létforma, mely biztosítja a másnapok ébredésével járó lélek harmóniáját.
Az asztalt körülülve, a Tiszteletes hirtelen felállt és karját nyújtotta mindkét irányba. Mi is követtük, kezdetben mit sem sejtve mi fog következni. Amikor jobbról és ballról is megfogta a mellette már álló személy kezét, mély áhítattal mondott asztali áldást, melyben külön kérte a Mindenhatót, hogy ránk, vendégeire vigyázzon és segítsen mindenben utunk során. Közben mi, ahogy hallgattuk, a körben olyan energiák szabadultak fel, amire csak kivételes esetekben van példa. Ennek a hatása tart még ma is. Egy egész életre szólóan.
Amikor befejezte áldását, hozzáfogtunk az amerikai reggelihez, melyből nem hiányozhat a palacsinta és a juharszirup sem. Mi, akik ilyet még nem ettünk, rákérdeztünk a részletekre. Ekkor derült ki, hogy a kovász, ami ezt a palacsintát is erjesztette, eredetét illetőleg még az ő édesapja által került Alaszkára, aki a múlt század negyvenes éveiben lóháton érkezett és a kovász az úton, végig a nyereg alatt pihent. Ők ezt az óta őrzik, mint az egyik legfontosabb emléket, és alkalom adtán, használják is.
Emlékbe mi is kaptunk ebből a KOVÁSZBÓL, mint az emberi összefogás szimbóluma. Amíg ZENTÁN éltem, féltve őriztem hűtőszekrényben, néha magam is palacsintát sütve belőle, és olyankor együtt voltunk lélekben mindannyian, akik akkor azt az asztalt körül ültük.
Bővebben a városról a következő linken:
Távol áll tőlem,hogy valakit is megsértsek e köszöntéssel!TISZTELETEM SZJ
Ne "dícsértessék " a "gázsi " hozzászóló,mert ahol tiszteletes van,ott nem szokás "dícsértessék"-el köszönni,ezt illene tudni annak aki ide ír !
DÍCSÉRTESSÉK!
mán hiányzott a kovászos ubi
nob+
Kedves Feri!
Nagyon szépen köszönjük!
;)