– Látod, Tegyula, ha egy kicsit jobban dörgölőztél volna a politikusokhoz, akkor lehet, hogy most te is elutazhatnál, mondjuk a Hawaii-szigetekre, hogy átadjad az elnöki levelet – okoskoda amama. – Természetesen én is csatlakoznék hozzád, hogy kivasaljam az ingedet a diplomáciai fogadásra. Este meg sétálhatnánk egyet a pálmafák alatt, és hallgatnánk a hawaii gitárosokat. Gondolom, futná a diplomata devizanapidíjból kettőnkre is.

– Ne beszélj szamárságot, Tematild! – inté őt atata. – Sejtheted, hogy ezt a kellemes levélhordói feladatot nem a közönséges halandóknak, pláne nem az ilyen kételkedő manyinásoknak találták ki, mint amilyen én is vagyok, hanem megbízható pártkádereknek. Azoknak, akik kellő átéléssel tudják tolmácsolni a múlt heti szkupstinai határozatot arról, hogy a hágai bírósági kudarc ellenére is folytatjuk a küzdelmet a koszovói bölcsőért. De most már nem Hágában, hanem New Yorkban, az ENSZ-közgyűlésen. Ezeknek az alkalmi postásoknak meg kell győzniük az 55 vendéglátót, hogy a világért se ismerjék el Koszovót, mert akkor nagy hibát követnek el.

– Én csak azon röhögök – jelentkeze a Zacsek –, hogy a haladó Tómó rögtön elfogadta a Jeremics ajánlatát, hogy legyen ő is levélhordó, pedig előtte a leváltását követelte a hágai fiaskó miatt.

– Naés, miért ne vállalná? – kontráza amama. – Egy ilyen sokoldalú ember, mint a Tómó. Tudjuk, hogy volt már temetkezési vállalkozó, miniszter, a Sejsej vajda helyettese, most meg haladó pártvezér, aki Armani-öltönyben utazgat Brüsszelbe. Miért ne csaphatna fel diplomáciai postásnak is?

– Nem is az a lényeg, hogy kik lesznek ezek a bizalmi emberek, hanem az, hogy újabb hatalmas költséget csinálnak az adófizetők számlájára – füstölge atata. – Megértem a kormány kétségbeesett próbálkozását, hogy mindenáron megakadályozzák, hogy Koszovót felvegyék az ENSZ-be, de akkor minek fizetjük egyáltalán a nagyköveteket? Azok nem elég megbízhatóak?

Erre a Zacsek rögtön elmesélt egy régi szovjet viccet arról, hogy ki a megbízható?

Meghal a moszkvai főrabbi, és Brezsnyev elvtárs azonnal kiadja az utasítást embereinek, hogy találjanak egy megbízható utódot.

– Na, van-e már új rabbi? – kérdi másnap a beosztottját.

– Brezsnyev elvtárs, van egy ember, de még vizsgáljuk, hogy alkalmas-e. Adj még időt!

Két nap múlva a főtitkár ismét jelentést kér.

– Sajnos, a kiszemelt káder nem alkalmas – hangzik a válasz.

– De miért? Nem elég képzett?

– Dehogynem! Kitüntetéssel végezte a rabbiképzőt.

– Hát akkor? Nincs családja, hogy példát mutasson a népnek?

– Mintaszerű családja van, a felesége dolgozik, a fiai Komszomol-aktivisták.

– Talán ő maga nem párttag?

– Ifjúságától kezdve aktív tagja a moszkvai alapszervezetnek.

– Akkor mi a fene bajotok van ezzel a remek káderrel?

– Hát az a baj, Brezsnyev elvtárs, hogy az az ember zsidó!

Ámde a Teofil Páncsics ismert újságíró bácsi se elég megbízható, mert mindenféle epés cikkeket ír a patriótákról. Ezért a héten egy kicsit megnevelték a stílusa miatt egy vasdoronggal a zimonyi autóbuszon. Két lelkes hazafi közrefogta, és az utasok szeme láttára úgy elagyabugyálta, hogy kórházba került.

– Tényleg felháborító, hogy az utasok nem vették védelmükbe az áldozatot – háborga atata. – Különben is újságírónak lenni nálunk nem egy életbiztosítás. Ki tudja, hanyadik támadás ez a sajtó melósai ellen. A rendőrség meg csak nyomozgat, nyomozgat, és nem képes elfogni a támadókat.

– Lehet, hogy szegény Teofil is rokkantnyugdíjas lesz – sopánkoda amama. – Kár, hogy letartóztatták a zombori doktorokat, akik el tudták volna neki gyorsan intézni. Pedig annyi emberen segítettek, igazi humanisták!

– Matild! Azok a doktorok nem humanitásból intézték a rokkantnyugdíjaztatást a pácienseiknek, hanem nagyon is megfizettették a szolgáltatásukat. 3-5 ezer eurót kellett leszurkolni az álbetegeknek, hogy ők kvázi már nem tudnak dolgozni.

– Nem is csodálom ezt a nagy érdeklődést – szóla a Zacsek. – Már a gyerekek is arról álmodoznak, hogy milyen szép lenne rokkantsági nyugdíjhoz jutni. Érdekes, hogy egyikük se akar mozdonyvezető vagy vasesztergályos lenni.

Jaés Jézus sétál a belgrádi Mihály kenéz utcában. Köré gyűlnek az emberek, csodálják, hogy mindenkit meggyógyít.

Jézus odalép a vakhoz, ráteszi a kezét a szemeire, mire az rögtön látni kezd. Odalép a sükethez, ráteszi a kezét a süket füleire, rögtön hallani kezd. Jézus odalép egy bámészkodóhoz, mire az rémülten hátrál:

– Hozzám ne nyúlj, rokkantnyugdíjas vagyok!

PISTIKE, megbízható postás és látó álbeteg