Hawaii a patikamérlegen

Matt King (George Clooney) a struccpolitika nagymestere: egész életét annak szentelte, hogy minél mélyebbre dugja a fejét a hawaii homokba. Nem hajlandó tudomást venni arról, hogy a multik a zsebében kotorásznak, hogy tág értelemben vett családja ingyenélők zombihada, hogy felesége boldogtalan, hogy lányai felnőttek. Aztán eljön a deus ex machina (a machina itt egy motorcsónak), és Matt felesége kómába zuhan. A férfinak felelősséget kell vállalnia a családért, és szembenézni saját életének lékeivel: az asszony csalfa múltjával, két lánya zavart jelenével, a birtokában lévő föld jövőjével.
Akik ezt a filmet dicsőítik, a forgatókönyvre gondolhatnak. Az Utódok úgy működik, mint egy remekül felépített ponyvaregény, mindent patikamérleggel adagoltak bele. Itt a földöröklés cselekményszála, amely a tradicionalizmus és a történelem szálait pengeti. Itt a családmítosz vonala, amely Matt kétségbeesett kísérletéről szól, hogy továbbra is egységként működtesse az anyától elszakadó konstrukciót. Itt van Hawaii csillivilli napsütése.
A szerepek és jellemek az Alexander Payne-től már a Schmidtről és a Kerülőutakból megszokott módon szellemesek: őstruccsága mellett itt a figyelemmániás kisebbik és a bánatát alkoholba fojtó nagyobbik lány, az utóbbi szociális érzéket teljesen nélkülöző barátja, a vaskalapos nagyapa és szenilis felesége.
A filmet nézve nem véletlenül jut eszünkbe A család kicsi kincse, hiszen mindkét vacsorát ugyanabból a receptkönyvből főzték. A különbség az, hogy míg A család kicsi kincse az első pillantásra fekete-fehér família színeit bontotta ki egy road movie apropóján, rámutatva az amerikai hagyományos családkonstrukció tarthatatlan irányelveire, addig az Utódok elsősorban Hawaiit fosztja meg az álmok koronájától. Az álomszerű tengerhömpölyben féltékeny férj rohangál, a partokon részegek hevernyésznek, a virágokkal övezett patakok hídjain legfeljebb sírni lehet. Kaua'i szent földje csak árucikk. Mítoszrombolás ez a javából.
Kár, hogy Payne nem adja meg a lehetőségét, hogy ezt a réteget mi fedezzük föl, hanem egy idegesítő hangnarrációban maga magyarázza el. (Annál is kiábrándítóbb, hogy mikor lenémítva újranézzük a nyitószekvenciát, az információ szintjén ugyanazt kapjuk.) Ettől válik a film szövegfolyammá, ettől lép ki a mozgóképből és lesz regénnyé.
A művész akkor nagy, ha éhezik – tartja egy sztereotípia. Erre rá kell ugyan cáfolni, ám nem tagadhatjuk: ha egy művésznek fogalma sincs a kisember gondjairól, az valóban probléma lehet. Az Utódokon pontosan ez érződik. Matt King megkésett felismerései a biztonságtudat állandósulásából fakadnak. Nagy valószínűséggel mindent tálcán kapott az élettől. Payne láthatólag érti, mi bántja a szegény hawaii multimilliomost, és megérteti velünk is. Ez is a recept része.
A film regényszerűsége abból is adódik, hogy szövegcentrikussága megakadályoz minden technikai elemzést, így nem tudom dekódolni, hogy miért jelölték Kevin Tentet a vágás díjára. A többi nomináció érthető: Clooney mélységgel dolgozik, így esélyes lehet a színészi alakításért járó szoborra, bár az ember elbizonytalanodik, amikor belegondol, hogy ellenfele a zseniális Gary Oldman. Az Utódok a legjobb adaptált forgatókönyv kitüntetéséhez is megfelelő ismérvekkel rendelkezik. A rendezés kategóriájában nem tudnám elhelyezni: Malick és Scorsese mégiscsak esélyesebbek ebben, bár tavaly is azt gondoltuk, hogy a simára vasalt semminek nincs esélye. Az elemzők szerint az Utódok A némafilmes mellett a legesélyesebb, hogy megkapja a legjobb film szobrocskáját.
Én még bízom egy harmadik opcióban.