Hatalmas egyes

A referendumon – amelyet Belgrád és Prishtina, illetve az ottani ENSZ-misszió is ellenzett – arról mondhattak véleményt a részvevők, hogy elfogadják-e Prishtina fennhatóságát. Nem fogadják el, hiszen már négy éve, a koszovói függetlenség kikiáltása után Prishtinától teljesen külön működő, párhuzamosnak mondott, és nagyrészt Belgrád által finanszírozott intézményrendszert tartanak fenn, saját iskolákat és egészségügyi intézményeket – a mi pénzünkből. A referendumot négy község polgármestere szervezte meg, egyes szerb ellenzéki pártok támogatásával, egyesek szerint azok bujtogatására. Néhányan tudni vélik, hogy ez Vučić, Koštunica vagy Konuzin referenduma. A referendumot viszont Belgrád és Prishtina is ellenezte, s később mindkettő jogilag semmisnek kiáltotta ki. A nemzetközi közösség sem fogja elfogadni – annak ellenére, hogy Oroszország figyelmeztet, káros lehet a referendum semmibe vétele –, hiszen nem voltak állandó megfigyelők, nem tudni, hogy az emberekre nyomást gyakoroltak-e, vagy sem.

Mindennek ellenére a baj már megvan.

A népszavazásokkal a politikusok nem ritkán visszaélnek, és ebben az esetben is ennek vagyunk a szemtanúi. Ez történt 1998-ban is, amikor az ország vezetése ránk hárította a döntés jogát/kényszerét arról, akarjuk-e külföldi képviselők részvételét a koszovói kérdés megoldásában. Akkor a népszavazáson részt vevők mintegy 95 százaléka nemmel válaszolt. A referendum után azonnal drasztikus szankciókat vezettek be Szerbiával szemben. Ezt követően pedig elmélyült a koszovói válság, a referendum eredménye viszont feljogosította a radikálisokat és a szocialistákat arra, hogy a hazai politikai színtéren véghezvigyenek mindent, amit „a haza érdekében” szükségesnek tartottak...

Mi lesz ezek után Észak-Koszovóval?

A népszavazást elítélte mind Belgrád, mind Prishtina, mind az ENSZ koszovói missziója, de az Európai Unióból érkező üzenetekből is azt lehetett leszűrni, hogy Brüsszelben nem örülnek a szerb államiság napján megszervezett szavazásnak. Ha a referendum nem lett volna sikeres, akkor a négy polgármesternek erkölcsi kötelessége lett volna lemondani, és megkezdődhetett volna Észak-Koszovó integrációja. De nem ez történt. Nemet mondtak a koszovói szerbek, és egyedül maradtak a NEM-mel, hiszen azzal, hogy megtagadták a koszovói intézmények elismerését, egyúttal a Belgrád és Prishtina közötti tárgyalásokat is megtagadták, és fricskát mutattak Belgrád felé, ahonnan pénzelik őket. Milyen gazdasági és politikai fenntarthatósági stratégiára épít Észak-Koszovó? Kire számítanak? Oroszországra? A közelgő szerbiai választásokra és azoknak az ellenzéki pártoknak a győzelmére, amelyek nem kérnek az EU-s integrációból?

Mi lesz ezek után Szerbiával?

Belgrád most attól tart, hogy a referendum kedvezőtlenül hat az uniós integrációnkra, de abban biztos lehet, hogy jócskán visszaveti a Brüsszel által szorgalmazott, folyton akadozó Belgrád–Prishtina-párbeszédet. December óta, amikor Szerbia nem kapta meg a tagjelölti státust, semmi fontosabb nem történt sem a Belgrád és Prishtina közötti tárgyalásokat illetően, sem a szerbiai politikai életben, kivéve, hogy Slavica Đukić-Dejanović, a parlament elnöke a közelmúltban megállapította: „a képviselőházban elfogadott, európai mércékkel összhangban álló nagy számú jogszabály miatt Szerbia az európai integrációs folyamat bajnokának számít”. Hát majd meglátjuk február 27-én...

Mindenesetre az nyilvánvalóvá vált, hogy nem a hivatalos Belgrád parancsol az észak-koszovói szerbeknek és azok vezetőinek, csak pénzeli őket.

Több elemző szerint az integrációs folyamatokra nem vet nagy árnyékot a népszavazás, mert Belgád időben elhatárolta magát tőle. Mindenesetre nem tolta előre a szekerünket, az biztos. Belgrád megakadályozhatta volna a referendum megtartását azzal, hogy nem pénzeli a községeket tovább, vagy feloszlatja a törvényellenesen működő önkormányzatokat. Ezzel pedig az EU-ban is tisztában vannak.

Mi lesz velünk?

Amennyiben február 27-én sem kapjuk meg a tagjelölti státust, érdemes lenne elgondolkodniuk a szerb pártoknak milyen politikai szlogennel indulnak a választásokon, hiszen akkor már az újszülöttnek is egyértelmű lesz, hogy a Koszovó is, és az EU is politikai irányelv tarthatatlan. Meddig lehet ezt a skizofrén helyzetet fenntartani? Meddig lehet két lovat megülni és meddig lehet háttérbe szorítani mindent, ami az ország fejlődését szolgálná, csak azért, mert míg a koszovói helyzetet nem oldottuk meg, addig minden másnak háttérbe kell szorulnia? Ha ezen nem változtatnak, akkor fizetjük továbbra is az észak-koszovói párhuzamos intézmények működését, mint ahogyan fizetjük ennek a káros népszavazásnak az árát is, szépen araszolunk vissza a sötét kilencvenes évekbe, és gyermekeink továbbra is egyeseket hoznak majd haza földrajzból, s ezt még csak nem is szankcionálhatjuk, hiszen azokat a politikusokat sem büntettük, akik mindezért hibáztathatóak.