Nyúlszívű talpon maradók

A szórakoztató műveltségi vetélkedőt Gundel Takács Gábor vezeti nagyszerűen. Műveltsége vitathatatlan, lehetetlen mindazt bemagolni, amivel előrukkol. Persze ezenkívül is nagyon sokoldalúan felkészül minden játékra (mellékesen ez a feladata, nemde?!), és jó humora még élvezetesebbé teszi azt az egy órát lefekvés előtt. A játék egyik legfrappánsabb pillanata az, amikor a kihívó vagy „plebsz” tagja alatt megnyílik a föld! Még Gundi is azt mondja, hogy sokan azért jönnek, hogy ezt megélhessék.(?!) Szerinte egy versenyző azt mondta, hogy őt nem a pénz vagy egyéb érdekli, csak a „mélység” megélése! Egyébként nem zuhanhat le „mindenki” – bár teljesen veszélytelen –, alá kell írni egy nyilatkozatot, hogy kártérítés nem jár! Továbbá csak 18 és 55 év közöttiek, 190 centiméternél alacsonyabbak és 100 kilónál könnyebbek vehetnek részt a játékban. Tehát mégis van valami rizikó?! Hát persze hogy van. Tény az, hogy a versenyzők közül, aki elsüllyedt, eddig még senki nem szólt egy szót sem, hogy mire esnek. Számomra mindez mellékes, nézem és bámulom őket, hogy mi mindent tudnak, másokat (nem is olyan sokat) megmosolygok – hát ezt sem tudják?! Én meg azt nem tudom, (lenyelni), hogy a számítógépek által összeállított mind nehezebb feladatok ellenére is csak egyetlen olyan volt (legalábbis azokon az estéken, amikor néztem a vetélkedést), aki passz nélkül hajlandó volt a tizedik párbajra is! (Le is bukott!) A többiek, tudja az ég, hányan voltak, a kilencedik párbajnál fogták az útitáskát, és szemérmesen mondták: „Hát, én inkább hazavinném ezt a kis ciceszt!” Ennyire nyúlszívű lenne az én fajtám?!
De nézzük csak, hogy mit mondanak a számok. A hárommilliónál is egy kicsit több, ami majdnem két-három évi fizetése egy átlagosan kereső embernek. Viszont a 25millió ennek a hét-nyolcszorosa! Ez igen, de sajnos nem sokan vannak a versenyzők között, akik megengedik maguknak, hogy két-három évig „ne dolgozzanak”! És ennek ellenére csak be kell menni a bankba, és egy kicsit lecsípni a mind jobban és szebben növekedő három milcsijükből. S mit is mond a közmondás… jobb ma egy…

Bevallom, egyszer (csak egyszer) én is nyúlszívű voltam!

A múlt évszázad nyolcvanas éveiben nagymenő voltam Ausztráliában. A St.George Budapest bajnokságokat nyert, a válogatott hihetetlen bravúrokkal rukkolt ki. Szerettek velem fényképezkedni a legnagyobb politikusok is. Egyebek között két államnak (mert Ausztrália tulajdonképpen kicsiben az USA – Commonwelth, azaz nemzetközösség) az elöljárója is a klubom első számú szurkolója volt. A St.George Budapest sokkal könnyebben kapott szponzorokat. Többek között egy angol is, aki csak azért volt Ausztráliában, mert a lottót, vagyis a szerencsejátékot ő képviselte az angol anyacég nevében, nagy focidrukker volt. Már nem is emlékszem, hol találkoztam vele először, tény, hogy egy bizonyos vacsora után hajlandó volt része lenni a St.G.Budapest-szponzorok klubjának. Jött egy meglehetősen érdekes javaslattal, mégpedig hogy ő, azaz a szerencsejáték fogja fedezni az én fizetésemet. Az egyetlen, amit ennek ellenében elvár, egy apróság: „Frank, ha a titkárnőm hívja, akkor függetlenül attól, hol van és mit csinál, ugorjon egy taxiba, és jöjjön a megjelölt étterembe – hacsak lehet, ne legyen melegítőben és futballcsukában!” És ez így ment évekig. Nagyon jó társaság volt az „öreg”, tipikus angolságával és humorával mindenkit megnyert, mindaddig, míg nem volt túl az ő vörösbormaximumán. Akkor vinnem kellett haza. Egy nap aztán behívott az irodájába, mely akkora volt, mint egy háromszobás lakás, és órákat arról beszélt, hogy énnekem semmi keresnivalóm nincs már Ausztráliában! Ő beszélt már néhány klubbal az „anyaországban”, mármint Angliában, és két második ligás is érdeklődik irántam. Az egyik egészen komolyan. „A gázsi az első évben nem lenne valami csillagászati”, mondta, de ha majd látják, hogy mit tudsz produkálni… változnak a dolgok.
A következő néhány hétben nem volt egyetlen normális éjszakám sem! Ezerszer „végigjátszottam” azt az álmomat, mely mindig is az volt, hogy „majd egyszer a szigetországban, de egészen pontosan a Liverpool ellen játszik ottani csapatom”! S akkor leginkább hajnalban felriadtam azzal, hogy valami nem ment. Egyszerűen nem fogadták el ausztrál tájszólásomat, némelyek ki is nevettek, mások megjátszották, hogy nem értik, mit mondok… Gúnyosan kérdezték, hogy mi is az a szentséges Budapest! Hoztam-e magammal kengurut… Lesoványodtam vagy hat kilót. Még a nejem sem tudta, mi a bajom. Bár biztosan sejtette… S akkor, a „kilencedik párbaj után” én is azt mondtam, hogy „uraim, én elmennék ezzel a kis pénzzel haza”! Tehát maradtam Ausztráliában. Igaz, az én „kis pénzem” a sokszorosa volt a talpalatnyinak, de ma kilel a hideg, ha arra gondolok, hogy milyen kishitű, kimondom minden kertelés nélkül, beszari voltam!
Ma persze más volna a helyzet, mert az angol futball tele van idegen edzőkkel, abban az időben meg én lettem volna az egyetlen, aki nem a szigetországi államokból való.

Nem mellékes apróságok

Kalapot emelek Capello előtt, nem csak azért, mert kiállt kapitánya, Terry mellett, hangoztatva, hogy a vád nem jelenti, hogy rasszista bűnös is. De még inkább azért, mert nem játszott arra a kártyára, hogy ha felmondanak neki, akkor jött volna a számlájára hat-hétmillió font. Ő mondott le!
Gyomorfekélyt okoznak nekem kedvenceim, a Barcelona és az Arsenal. A spanyol csapat különösen azzal, hogy utcahosszat lemarad a pökhendi Mourinho Realja mögött. Wenger gárdája meg négyet kapott Milantól. Na, ezt aztán tegnapig a BL-ben el sem tudtam volna képzelni.
Az utolérhetetlen napi sportújságot valaki felhívhatta és beolvasott nekik, mert… a múlt héten Szeles Mónikáról ezt írták: …a szerb Szeles… Három napra rá már pedig: …a szerbiai Szeles…
Hát igen… Várom lapunk folytatásos szelességét.
Kínát kellene utánozni a bírói „lopásokkal” kapcsolatban! Két játékvezetőt hét évre elzártak, mert pénzért úgy fújtak, ahogy az a fizetővendégnek kellett. Nos, uraim, nálunk meg csak hantáznak az ilyen sípmesterekről.