Aki lábbal is tudott gólt szerezni a medencében

„Egyik testnevelőm vízilabdát, a másik kézilabdát oktatott, és amikor kikészítettem egyiket, a másikhoz zavart. Végül pólós lettem” – idézte fel a kezdeteket Faragó Tamás. Az 1952. augusztus 5-én született klasszis 1965-ben a BVSC-ben kezdett pólózni, majd 1969 és 1984 között a Vasast erősítette. Levezetésként előbb három évig Düsseldorfban, majd két évig Arenzanóban játszott, ott kezdett el edzősködni is.
1993-ban az Úszó Hírességek Csarnoka tagjává választották, az ISHOF (International Swimming Hall of Fame) honlapján az indoklásban az is szerepel, hogy tevékeny szerepet vállalt abban, hogy a magyar vízilabda-válogatott 1928 és 1980 között minden olimpián érmet szerezzen.
„1972-ben Münchenben egy gól döntött a szovjetek javára. Hatos döntő volt, mindkét válogatott három győzelmet és két döntetlent ért el, nekik plusz hat, nekünk plusz öt volt a gólkülönbségünk” – emlékezett vissza Faragó, aki szerint ez az ezüst arra volt jó, hogy rájöjjön, csak az számít, aki a dobogó tetején van.
„Négy évvel később döbbentem rá, mit is jelent a győzelem öröme. Olimpiai bajnokként egészen máshogy viszonyult hozzám mindenki. Moszkvában is esélyesnek számítottunk, mondhatni, mi voltunk a legjobbak. Hiszen aktuális Európa-bajnokként és világkupagyőztesként utazhattunk. De a rendezők lufi nagyságúra fújták fel a labdákat, amelyekhez nem tudtunk hozzászokni. Ők aranyat nyertek, mi végül bronzérmesek lettünk.”
1970-től 1985-ig kétszázötvennyolcszor szerepelt a magyar válogatottban, a három olimpiai érem mellett tagja volt az 1973-ban Belgrádban világbajnoki aranyat szerző válogatottnak, 1974-ben Bécsben, 1977-ben Jönköpingben is Európa-bajnok lett, emellett kétszeres vb-második (1975, 1978) és egyszeres Eb-ezüstérmes (1970).
Klubszinten 1975 és 1984 között kilencszer lett magyar bajnok, négyszer nyert magyar kupát, 1979-ben és 1984-ben pedig tagja volt a Vasas BEK-győztes csapatának.
„1984-ben már csak a pénzkereset miatt mentem külföldre. A Düsseldorf igazi amatőrcsapat volt, ott állatorvosként is dolgoztam. Büszke vagyok, hogy kétszer is megválasztottak az év német vízilabdázójának” – mondta, és hogy érzékeltesse a német vízilabda akkori helyzetét, hozzátette: úgy lett évről évre gólkirály, hogy szezononként öt-hat gólt lábbal szerzett.
1987-től az olaszországi RN Arenzano játékosa lett. „Ott már csak azt szerettem volna, hogy kitöltsem a szerződésem. Sérülésekkel küszködtem, így edzőként is elkezdtem dolgozni, hogy azért a pénzemet ne hagyjam veszni.” A csapat azonban már sokkal jobb volt, mint a düsseldorfi: 1988-ban az olasz kupa mellett a kupagyőztesek Európa-kupájában is az első helyen végzett.
Faragó a vízilabdázás mellett a civil életben állatorvos lett, 14-15 évig elsősorban a versenylovakkal foglalkozott. De hazatérve Magyarországra úgy érezte, annyira elértéktelenedett a szakma, hogy nem akart tovább praktizálni.
1995-ben a juniorválogatottal világbajnok lett, majd öt éven át dolgozott a Vasas élén, 1996-ban és 1997-ben magyar kupát, illetve bajnoki ezüstérmet nyert.
2001 és 2005 között a női válogatott szövetségi kapitányaként mindent megnyert (2001-ben Európa-bajnok, 2002-ben világkupagyőztes, 2005-ben világbajnok lett), egyedül Athénban nem jött ki a lépés, a 2004-es nyári játékokon csak hatodik lett a csapat.
„Hiányérzetem csak az olimpiával kapcsolatban van, de amit akkor a sors elvett, egy évvel később visszaadta, hiszen világbajnokok lettünk” – mondta. Öt év után távozott, azt mondja, azért, mert egy csapatnyi nő helyett inkább hármas ikreire szeretett volna több időt szánni. És már nem is vágyik vissza a kispadra, szerinte 59 évesen az ő ideje már lejárt.
Számára a vízilabda jelenleg a pólósuliból és a reformötletekből áll, állítja ugyanis, hogy a sportág nemzetközi vezetőit nem érdekli a sportág jövője, csak az, mi lesz a következő vacsora.
Úgy véli, a vízilabdából nyári sportágat kell csinálni, az alapszakasz május 20-tól augusztus 20-ig, a rájátszás pedig még egy hónapig tartson. Ennek megfelelően a világversenyekre november elején, a nemzetközi kupákra március–április között kerüljön sor. Legyen nagyobb a kapu és kisebb a labda, és a pálya is mindössze 22–25 méteres legyen, hogy kisebb medencében is lehessen meccset játszani, így még több uszodát be lehessen vonni.
Ötre csökkentené a vízben lévő mezőnyjátékosok számát, 35 másodpercre növelné a támadóidőt, és szerinte el kell érni, hogy a játékvezetők a támadójátékot preferálják.
Az olimpiával kapcsolatban egyértelműen úgy véli, egy zseni Kásás Tamással és egy fantasztikus kapitánnyal, Kemény Dénessel meglehet zsinórban a negyedik aranyérem.