Akkor és ahogyan

Annak idején Titót, Kádárt vagy az őket követőket többnyire szónoki emelvényeken láttuk a tévében, esély sem volt arra, hogy riporter a közelükbe férkőzzön a nagy nyilvánosság előtt. Az óvatosan formált keresztkérdésekről csak álmodozhattak az újságírók. Arra voltak a központi sajtótájékoztatók, a csinovnyikok kitalálva, hogy tálcán kínálják, mit kell tenni a párthatározatok teljesítésének, az ország felvirágoztatásának érdekében. A régi vezetők akkor és úgy szerepeltek a tévében is, amikor és ahogyan ők akartak.

Aztán Tito halála óta, a valamiféle rendszerváltás után eltelt két, sőt három évtized, és rá kellett jönni, hogy az valóban egyfajta véglet volt, de semmiképp sem az utolsó. Merthogy rövid idő elteltével ismét a ló túloldalán találtuk magunkat, a másik végletben. Szinte nincs nap, hogy az államfőt vagy mondjuk a vajdasági kormányfőt ne kísérje újságírók hada valamilyen esemény kapcsán valahova. A híradások rendre beszámolnak, tudósítanak, informálnak, körbejárunk egy helyszínt, meghallgatjuk a politikusi vagy tisztségviselői nyilatkozatot, s abból kiderül – mert oly szépen a szánkba rágják –, mit is láttunk. Hihetetlen! Mintha mindenki elfeledkezett volna arról, hogy a nyilvánosság a magasba emelhet, de ugyanúgy porba is dönthet.

Magyarán: túlzásba estünk. A híradók egyhangúak és felszínesek. Bármennyire fotogénikusak, bármennyire kiváló szónokok ezek a gyakran szereplő emberek, mégis ismétlésekbe esnek, elszürkülnek, szavahitetlenné válnak, végül már eltörpülnek a szemünkben. Hát nem érzik ennek veszélyét? Attól tartok, nem.

Viszont egyik-másik tévéstúdió mintha ráérzett volna, és különféle módon próbál újítani, változatosabbá tenni, valahogyan megtörni a monotóniát. Az utóbbi napok zord időjárása kiváló alkalomnak bizonyult, hogy az időjárásról, csakúgy a villanyáram-ellátásról vagy a kényszerpihenőn levő diákok éjszakai szánkázásáról a helyszínről számoljon be az újságíró, még akkor is, ha jeges szél fúj, vagy –10 fokot mutat a hőmérő. Igen, kicsit hatásvadász túlkapás volt a sok helyszíni bejelentkezés az SZRT részéről, de lekötötte a néző figyelmét. Nem árthat meg a formabontás a nézettségnek, ha a dolgok így is funkcionálnak! Végre úgy éreztük, nem a tisztségviselőké a főszerep, hanem az életé. Rövid időre helyre kerültek a dolgok: a híradó az emberekről, az életről és nem a politikusokról szólt.