Gépfeszültség

Ennek a filmnek, minden ellentétes híresztelés ellenére, nem Ryan Gosling a főszereplője. Könyörgöm, hiszen még a szerepe nevét se tudjuk. Gosling karaktere nem ember. Egy idea, és ennek megfelelően minden cselekvése irreális. Egy álom. Egy utópisztikus gondolat, amely csak a géppel összefonódva létezik. Merthogy a gép nagyon is valós, kerekeitől és szerkezetének működésétől függ a film kimenetele. Ahogy a Gosling által alakított álomalak is (nem csak a tettei, hanem egész lénye). Bár ez az elv, a kocsi szerepének központisága nem újdonság, mégis főképp ennek számlájára írhatjuk, hogy Nicolas Winding Refn filmje nem sablonokkal tarkított autósüldözős gengszterfilm.
Ez a sofőr egyszerre rablószöktető, autószerelő, kaszkadőr és versenyző. Mindezeket az entitásokat mozdulatlan arcbőrrel játssza végig (időnként segítségül hív egy maszkot, amely éppoly mozdulatlan, mint eredeti arca, csak más). Úgy tűnik, semmiféle morális gát vagy érzelmi túlfűtöttség nem állhat az útjába. A múltjáról semmit sem tudunk (hogyan is lehetne története egy ideának?), a jövőjéről még annyit sem. Aztán megismeri csinos szomszédasszonyát, majd annak gyermekét, majd annak frissen börtönviselt férjét. A puszta jóság és törődés indíttatására segít zálogházat rabolni a férjnek, és ezzel belekeveredik a helyi maffia ügyeibe, és ezt már nem lehet vér nélkül megúszni. Röpködnek a szembe szúrt villák, az érmetsző borotvák, a nyakba vágott kések, a fejrobbantó golyók.
Azt mondtam, a gépkocsi a főszereplő. Ez így nem teljesen pontos. Nem egy kocsi ugyanis, hanem legalább húsz. Egy egész kocsirendszer. Ezek a masinériák azonosítják a sofőr minden egyes alteregóját, minden identitása közvetlen függő viszonyban áll velük, mintha nem is az autó volna a főhős testének kiterjesztése, hanem éppenséggel fordítva. Egy rendőrautó felborul egy forgatáson, egy versenyautó rója a köröket, egy olcsónak látszó, ám háromszáz lóerős ezüstvillám bujkál rablórakományával egy felüljáró alatt, vagy éppen más gépek, teherautók árnyékába bújva. A szintén központi dramaturgiai mozgatórugó, az egymillió, csomagtartóból csomagtartóba vándorol. Bár Gosling kezében meg-meglendül egy kalapács vagy egy puska, a bosszú és az igazságtétel eszköze is elsősorban egy gépkocsi. A szerelmi szál egy lerobbant járgány füstjéből születik, érintései pedig másutt létre sem jönnek az utolsó húsz percig, csak a sebváltón, a határvonalon sofőr- és anyósülés között.
Hogy ezt a konstrukciót Winding Refn úgy hozza létre, hogy maradéktalanul hat a nem-autóbolondokra is, az magában is figyelemre méltó. (Ennek köze lehet ahhoz, hogy maga a rendező nem vezet: nyolcszor bukott meg a vizsgán, mielőtt feladta.) Hiszen akárhogy is száguldoznak benne, ez a film mégiscsak szerelmes bosszúdráma. Ami pedig az autós üldözéseket illeti: Goslingot sokkal többet látjuk vezetés közben, mint a kocsit, amelyet vezet. A feszültség mindig a jármű belterében mérhető.
Mielőtt még azt hinnénk, hogy a Gázt! csupán egy halom vas története, ki kell emelnünk, hogy a járgányok csak azok, amelyekkel történik a cselekmény. Annak mozgatórugói ennél sokkal egyszerűbbek, sablonosabbak, ám még itt is van pár duplacsavar. A maffia fejét, bármily veszélyes is, egy nevetséges politikai frusztráció mozgatja: pizzériát üzemeltető olasz gengszter szeretne lenni, miközben „egyfolytában lezsidózzák, a pofájába”. A sofőr motivációja pedig a már említett románc: ez a románc azonban elejétől kezdve halálra van ítélve, továbbá a kedves egymásra nézéseken kívül azt sem igazán tudjuk, honnan ez a gerjedelem. Irene és a sofőr jelenetei rendre hatalmas hallgatásokból állnak.
És ehhez kapcsolódva térjünk ki a van és a nincs egymásnak feszülését magába foglaló hangra. Amellett, hogy tiszta, sivár képekkel operál, Winding Refn a hanghatásokat is különös módon stilizálja: a majdnem nyálas, kicsit retro-jellegű elektromos popzenét állítja csatasorba a bántó csönddel szemben. Igen, a zene többnyire az autórádióból szól. Mert ennek a lassú tempójú, de feszült akciófilmnek a szerzőisége is gépből ered.