Társalkodók

Azon túlmenően, hogy olyan partnert keresünk, aki figyelmes, másfelől pedig nem kotyogja ki azon nyomban a tőlünk hallottakat, előzőleg talán némi önvizsgálattal el kellene döntetünk, eléggé erényesek vagyunk-e, s az a másik, akit barátunknak tartanánk, megfelel-e szintén ennek az elvárásnak. Merthogy például Voltaire, a barátságról szólva, a következőket jegyzeteli: „A gonoszoknak csak cinkosai vannak, a kéjenceknek bujálkodó cimborái, a haszonlesőknek üzlettársaik, a politikusok pártütőket toboroznak, a közönséges henyélőknek csupán kapcsolataik vannak, az uralkodóknak udvaroncaik; egyedül az erényes embernek vannak barátai”. Ha eddig eljutottunk volna, hátra van még a felosztás, barátaink közül kik a vidámak, derűsek, s kik azok, akikből minduntalan csak panasz árad. Nos, a napokban hallottam egy érdekes fejtegetést egy új magyar szóról: energiavámpír. Korábban, mindeddig úgy mondtuk: negatív kisugárzású egyén. Jól ismerjük persze ezt a típust, aki minduntalan hátrányt szenved, mindenütt átejtik, becsapják, a világ összeesküdött ellene, ha nekünk a kutyaházunk égett le, neki a fáskamrája, ha nálunk csöpög a csap, nála a komplett vízvezetéket kellett cserélni. S nincs olyan betegségünk, amelyen ő már át ne esett volna. Ha vele beszélgetnénk el, készüljünk fel a panaszáradatra, valamint, hogy részünkről bármiféle vigasztalás pusztába kiáltott szó. Mégis, ez esetben még kialakulhat valamiféle párbeszéd, ám ez kizárt egy másik típus esetében. Ezt is jól ismerjük: társaságban azonnal magához ragadja a szót, azonfelül mindenről határozott véleménye van, bármire terelődne a téma, ő azonnal hosszas fejtegetésbe kezd. Ha „beszélgetés” közben hallgatni szeretnénk, okvetlenül őt válasszuk.

Egyik ismerősöm panaszkodik, a munkahelyén (és általában, az életben) nincs kivel beszélgetnie: az emberek alig figyelnek rá, jobb esetben mindjárt magukról kezdenek beszélni, ötleteit nem hallgatják végig, segítő szándékát rendre elutasítják. Tegyem hozzá, ismerősöm értékes személy, beszédmódjában azonban olykor túlteng a pátosz és az emelkedettség. Régi tétel, hogy egyformán árt, akár megvetnek, akár felnéznek ránk; mégsem akartam bevallott szomorúságát egyszerűen ezzel elintézni. Próbálkoztam tehát elmagyarázni, pontosabban levélben elmondani, hogy – legalábbis a választékos és kissé ünnepélyes beszédmodora miatt – eleve számolni kell az átlagemberek idegenkedésével. Ráadásul az átlagemberek nem igazán akarnak változni, még kevésbé új elképzelésekről hallani. És zavarja őket, ha más meg tele van ötletekkel. Soroltam volna tovább a felesleges kommunikációról inkább lebeszélő tanácsaimat, ám aztán valahol félbemaradt az egész. Ráfutottam ugyanis időközben egy szakkönyvre, amely többek között arra is rávilágít, hogy az ember, társas lényként, elementárisan fél az egyedülléttől, ilyen vonatkozásban erős a kapaszkodási reflexe, ezért inkább vállalja időnként az unalmas, semmitmondó beszélgetést is, annak illúziójaként, hogy mégis tartozik valakihez, valakikhez. Gyakran a saját igazi énjének feladása árán is. Holott – írja ez a pszichológus – egyes személyek utóbb rájönnek, jobb egyedül lenni, mint bizonyos emberekkel, míg mások inkább vannak akárkivel, csak ne legyenek egyedül. Kemény harc az egyik oldalon, a meghasonlás veszélye a másikon. Ki tudna ebben eligazodni? Mert ha nagy rés támad például az idealizált és a valódi én között, az súlyos deformációkhoz vezethet. Furcsa mód a szerző egyik lehetséges ellenszerként a szófogadást ajánlja, mondván: amikor valaki szót fogad valakinek, abban a pillanatban már nincs egyedül. Önként? – kérdezném, merthogy néhány sorral később a szorongásról értekezve meg azt állítja: soha senki nem szorong akkor, ha nem játszik színházasdit. Tehát ha igazi önmaga marad. Majd szinte cinikusan hozzáteszi: vagy játsszon mást! Én viszont tartok tőle, lassan elkalandoztam a beszélgetés témájától, már egy hivatásos társalkodónőt is összezavarnék. Szabad a pálya!