Reszkessetek, közvállalatok!

7-8 évvel ezelőtt készítettünk egy beszélgetést egy újvidéki tanárral, feltalálóval, aki akkoriban elképzelt, kifejlesztett egy olyan elektronikus chiprendszert, amellyel a városi autóbuszokban történő jegykezelést szerette volna megkönnyíteni. Az ő rendszerét akkoriban meglepően olcsón beszerelhették volna a Közlekedési Közvállalat gépparkjának összes járművébe, a feltaláló elkészített tervjavaslattal állt elő, az illetékesek azonban mégis elutasították. Most ismét időszerűvé vált a csipkártyás menetjegyváltás ötlete, jogi hercehurca, vagyis a beszerzési pályázat meghiúsulása miatt azonban az újítást ismét elodázták. Felvetődik a kérdés, hogy kinek felel meg az, hogy a városi buszokban a sofőrök egyszerre négy munkafeladatot lássanak el – egy személyben árusok, ellenőrök, kidobók és még buszvezetők is. Valószínűleg senkinek, ellenben nyilvánvaló, hogy a bürokráciai útvesztő valamely állomásán valaki nem hajlandó lemondani viszonylag kicsi anyagi hasznáról, amelyet a közbeszerzések számára megfelelő csűrésén-csavarásán, sógorának, komájának, jó barátjának cégén, szolgáltatásán, azaz azok indokolt vagy indokolatlan igénybevételén keresztül igyekszik megvalósítani. Nem érdekli, ha időközben naponta több ezer utas elkésik valahonnan, mert az ésszerűtlen munkaszervezés miatt a buszok menetrendje megbomlik, ha ugyanabban az utcában alig pár év leforgása alatt többször is kicserélik a lámpaoszlopokat (amíg a város másik részeiben sötét van), ha az egészséges fákat is ok nélkül kivágják (mert a költségkeret megvan rá), ha pár hónapos eltéréssel cserélik a csatornacsöveket és a hővezetéket ugyanott (közben kétszeri aszfaltfeltörés, forgalomkorlátozás), és még sorolhatnánk. Mindez nem érdekli azokat, akik csak a saját kis hasznukat látják, ők lényegében ugyanazt teszik, mint a csatornafedeleket gyűjtő vasas cigányok kis pályán. Nekik is csak az a pár ezer dinár lebeg a szemük előtt, amelyet a felvásárló fizet az öntött vasért. A lefedetlen csatornalyukakban szétfakadó autógumik, eltört féltengelyek, összezúzott biciklisták képe nem jut el tudatukig! Az egyszerű észjárású vasgyűjtőket talán még megérthetjük valahogy, hiszen a megélhetésüket próbálják biztosítani, de amikor egy busás bérért állítólag a köz érdekében tevékenykedő önkormányzati alkalmazott gondolkodik így, akkor bizony elgondolkodunk azon, hogy működőképes-e a rendszer.
Lapunkban 1946-ban jelent meg a következő hír: „Három ember gazdasági visszaéléseket követett el az állam kárára, az állami vagyonok igazgatóságának vezetése alatt álló kikindai Schenk és Mészáros téglagyár tisztviselője pénzt fogadott el azért, hogy a téglát 1,10 dinárért adja el akkor, amikor a hivatalosan megállapított ár 1,90 dinár volt. A különbözetet megosztotta ügyfeleivel. Egy csacsaki kereskedő társult a könyvelővel, és rendszeresen lebonyolította az üzleteket, osztozva a különbözeten, az üzem helyettes igazgatója maga is ugyanilyen árusításokat eszközölt. Mind a hárman súlyosan megkárosították az államot, és még súlyosabb az a gazdasági zavar, amely üzelmeik következtében a termelés és az építkezés egy ágába beállott. Vajdaság legfelsőbb bíróságának külön tanácsa a vádat igazoltnak látta, és gazdasági szabotázsért, megvesztegetésért és az államnak okozott károkért mind a három vádlottat golyó általi halálra ítélte.”
A polgármester valószínűleg nem éppen ilyen rendteremtésről beszélt, azonban érdemes lenne elgondolkodnia a gyökeres kifejezés néhai értelmezésén is. Biztosra vehetjük ugyanis, hogy a téglagyár új tisztviselői már nem csak a saját tollasodásukra figyeltek.