Gyermekkorom legkedvesebb helye

Gyermekkorom legkedvesebb helyét egy unalmas délutánon fedeztem fel. Úgy öt éves lehettem, mikor anyukám elküldött az óbecsei nagymamámhoz egy hétre. Eleinte semmi kedvem sem volt a dologhoz, főként a kinti WC miatt. Később viszont, mikor eszembe jutott, hogy a nagymamánál vannak állatok, a helyzetbe beletörődve utaztam falura. Amikor testvéremmel, Anitával Óbecsére értünk, láttuk, hogy unokatestvérünket, Szabit is elküldték a nagyihoz. Miután köszöntöttem nagymamámat, körülnéztem az udvarban. A ház melletti kiskert tele volt virággal, de nem akadt számomra semmi érdekes. Csibin kívül. Sokáig simogattam a fekete-fehér foltos kutyát, közben arra gondoltam: Mit fogok én itt egy hétig csinálni? Ebéd után Anita és Szabi kijött velem az udvarra, valószínűleg ők is unatkoztak. Az unokatestvérem talált egy létrát a góré mellett. Felmászott, körülnézett, majd lekiabálta nekünk, hogy biztonságos a hely. Anita azonnal követte bátor rokonunkat, de én még tétováztam egy darabig. Pár perc múlva én is csatlakoztam hozzájuk. A góré piszkos volt és pókhálós, nem volt ott egy szem kukorica sem. Csupán egy régi szék és egy összetekert szőnyeg. A góré még az udvarnál is unalmasabb helynek tűnt első látásra, de később valami miatt mindannyian különlegesnek kezdtük tartani. Nagymamánk engedélyével „berendezkedtünk” a góréba. Egy jó ideig takarítottunk és csak aztán vittük fel a játékokat. Két napi nehéz munka után, pedig boldogan gyönyörködtünk úgynevezett bázisunkban. Az elkövetkező napokon azt játszottuk, hogy cowboyok vagyunk és a rossz ellen harcolunk. Persze mindig én voltam a rossz. És minden játék végén „meghaltam”. De ez annyira nem zavart. Örültem, hogy játszottunk. Egyszer amikor a földön fekve a halottat szerepeltem, átkukucskáltam a szomszédba. A bázisunkból pontosan látni lehetett, hogy a Bottás család miket csinál. Szóltam a többieknek és azután tévénézés helyett őket figyeltük. Kész szappanopera volt, amit láttunk, ráadásul ingyen! Imádtam a górét! Egy nap, amíg Anita és Szabi aludtak, én korán megreggeliztem, majd pedig főzőcskéztem. Miután fölkeltek, elmentünk a boltba csemegéért. Hazafelé jövet egy fiatal nőstény macskát találtunk. Felvettem és hazavittem. Közösen kértük a nagymamánkat, engedje meg, hogy megtartsuk. Persze igent mondott, mint majdnem minden egyéb kérésünkre. Új háziállatunknak falusias nevet választottunk, így lett Mariska. Rögtön felvittük a góréba. A nagyi régi szoknyájából ruhát varrtunk neki. Miután ráadtuk a ruhát, elszaladt. Felmásztunk a góré tetejére és onnan hívtuk a Mariskát: – Mariska!Gyere,Mariska! – kiabáltuk. Egyszer csak szalad át Bottásné és ijedten kérdezte nagyit, hogy mi történt. Ekkor értettük meg, hogy őt is Mariskának hívják. Miután eljöttünk, a nagyi a szomszédasszony iránti tiszteletből Cirmire változtatta a macska nevét. Habár a cica már elpusztult, mi még mindig Mariskának emlegetjük. Ha gyermekkorom legkedvesebb helyére, a góréra gondolok, mindig eszembe jut a macskánk is.