Magyarország új alkotmányának jelentőségéről

Az elmúlt időszak vitáiban sokszor elhangzott, hogy van-e, volt-e ún. alkotmányozási kényszer. Az erre való hivatkozás általában azzal került alátámasztásra, hogy az alkotmányjog és alkotmánytörténet álláspontja szerint egy-egy alkotmány elfogadása tipikusan a nemzetek sorsában bekövetkező jelentős eseményekhez köthető, és ezek közül is kiemelendők azok, amikor valamilyen oknál fogva szükséges az állam átszervezése. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy egy alkotmány legalapvetőbb funkciója szerinti rendeltetése az állam működésének szabályozása. Ezt a funkciót pedig az ún. államszervezeti és az alapjogi rész együttesen hivatott betölteni.
Az előző magyar alkotmányból hiányzott valami, sőt, több dolog is. Így az új Alaptörvény ezen hiányosságok pótlására született, nem volt célja az államszervezet radikális átalakítása. És hogy volt-e alkotmányozási kényszer? Ebből a szempontból valóban nem. Az előbbiekben jelzett „hiánypótló” szempontból pedig valóban volt.
Milyen űrt tölt be az Alaptörvény? Deklaráltan olyan élő keretet biztosít az ország és a társadalom működéséhez, mintegy sorvezetőként szolgálva a jövő bizonytalan útjain. A gazdasági világválságra és a szocialista-liberális kormányok brutális államadósság-felhalmozására nyilvánvalóan választ kellett adni – így került be az alapnorma szövegébe a közpénzekkel foglalkozó fejezet. A magyar társadalom társadalomkénti, közösségkénti életben és fennmaradásához szükséges volt egy konkrét nemzetkép, bizonyos kollektív értékek meghatározása és kimondása – ennek megfelelően az Alaptörvény egy erkölcs- és felelősség-alapú kontextust teremt az állam működésének és az emberi és állampolgári jogok érvényesülésének közegeként. Külön kiemelendő, hogy a régi alkotmány (annak ellenére, hogy a klasszikus alkotmányjog az állampolgári jogokat az állampolgárok kötelezettségeivel együtt értelmezi és tárgyalja), állampolgári kötelességként mindössze a honvédelmet és a közteherviselést definiálta. Az új szakaszok kiemelik minden egyén magáért és a közösségért viselt felelősségét, és konkrét szabályok révén meghatározzák az egyes kötelességek tartalmát.
Szem előtt kell tartani azt is, hogy az Alkotmánybíróság (AB) több mint húszéves működési ideje alatt számos alkotmányos rendelkezés tartalmát kibontotta, ún. alkotmányossági követelményeket állapított meg, és összességében elmondható, hogy – bizonyos esetekben – alkotmányozott. Mindezt nem is rejtette véka alá pl. Sólyom László, volt köztársasági elnök, az AB egykori elnöke, aki számos esetben állt ki a „láthatatlan alkotmány” koncepciója mellett. Ugyanakkor érdemes elgondolkodni azon, mennyiben szerencsés, ha tizenpár fős grémium nemcsak elbírál alkotmányossági kérdéseket, hanem – a régi római praetor ius facere non potest elvvel ellentétben – jogot, mitöbb, alkotmányjogot alkot. Az alkotmányozó hatalomként eljáró, a nép által közvetlenül választott Országgyűlés ennél kielégítőbb megoldásnak találta az egyes szakaszok joggyakorlat által megkívánt értelmezését saját maga elvégezni.
Láthatjuk tehát, hogy nem helytállóak azok az érvelések, miszerint szükségtelen és hibás döntés volt új alapnormát készíteni. A korábbiakban azt is igazoltuk, hogy az Alaptörvény egyes érdemi rendelkezései se nem célszerűtlenek, se nem ellentétesek a nemzetközi és európai uniós joggal és gyakorlattal. Mire véljük hát a szinte folyamatos, gyakorta indulatos bel- és külföldi kritikákat? A belföldiek vonatkozásában nyilván kézenfekvő válasznak tűnik a politikai pontszerzésre való utalás, és kétségtelen, hogy erről is szó van. Azonban tisztában kell lenni az átfogóbb és kevésbé szem előtt lévő képpel is.
Az új magyar Alaptörvény alapvetően a konzervativizmus jegyében született, és (mint minden alkotmány, mely, habár a jövőre nézvést fektet le bizonyos alapokat, mégiscsak egy adott helyzetben, adott körülmények meghatározó befolyása mellett születik) magán viseli annak a kormánytöbbségnek az értékrendjét, melyet a szavazók döntő hányada támogatott – annak tudatában, hogy egy kétharmados választási győzelem alkotmányozásra is feljogosít. Ez az értékrend pedig sok ponton szembemegy a világon jelenleg uralkodónak tűnő, egyre liberálisabb felfogással. És ezt nemcsak általános társadalompolitikai viszonylatban kell értelmezni. A liberális kapitalizmus napjainkban nemcsak a termelőeszközök feletti, piacalapú racionalitás szerint működő gazdaságot irányítja, hanem a banki-pénzügyi szolgáltató (nem pedig termelő, ellentétben az előbbivel) szektoron keresztül mondhatni globális uralomra tör. Ezt természetesen nem a klasszikus összeesküvés-elméletek mintájára kell elképzelni, azonban tény, hogy Magyarország, a magyar Országgyűlés és a magyar Kormány olyan kérdésekben sértette a liberális kapitalista piac szereplőinek az érdekeit, melyeket ez utóbbiak nem hagyhattak és nem is hagytak válasz nélkül: kihasználva a politikai szférára kiterjesztett dominanciájukat, ezen a síkon (is) támadásba lendültek.
Reméljük, hogy Magyarország Alaptörvénye bír olyan szilárd fundamentumokkal, hogy azt, mint az ország szuverenitásának egyik letéteményesét, ne kezdhessék ki egyének vagy akár egyes kis csoportok érdekei. És reméljük, hogy a jövő elhozza az Alaptörvény által vizionált magyar nemzetet. Ekkor egészen biztosan béke lesz, szabadság és egyetértés.