Szövetkezés vagy kiszolgáltatottság?

Az is lehet, hogy a több évszázados becsapottság miatt fordultak befelé, és ma már szinte senkiben sem bíznak, csak magukban.

Az elmúlt hatvan évben azonban a mezőgazdasági termelés szervezése és technológiája terén is sokat változott a világ. Nem nevezhető véletlennek, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése az alig megkezdődött esztendőt a szövetkezetek évének nyilvánította. S ha már a világszervezet külön is odafigyel az élelmiszerek alapanyagát előállítók társulásának, összefogásának szükségességére, ez nyilvánvalóan felülírja a régi berögződéseket.

Egyébként a hazai politikum is váltig hangoztatja, hogy a mezőgazdák egyetlen és nem kis esélye a szövetkezetekbe való tömörülés, hiszen ezzel a módszerrel Európa fejlett részében irigylésre méltó eredményeket értek el a farmerek. A politikusok legszívesebben a holland példával hozakodnak elő, azt azonban „elfelejtik” közölni, hogy a tulipánok és a sajt országában, a földművesek olykor nyolcvan százalékos állami támogatásban is részesülnek. Ott őket valóban megbecsülik, ami nem csoda, hiszen Hollandia mezőgazdasági termelésre alkalmas területének nagysága messze elmaradt sok európai országétól.

Persze téves volna azt hinni, hogy a mi parasztjaink nem ismerik az összefogás előnyeit. Hogyisne, hiszen a világháború után a kollektivizálásból valami módon (szerencsésen) kívül rekedtek alig rendelkeztek a földműveléshez szükséges alapvető szerszámokkal, hogy az igáról ne is beszéljünk. Így hát két egylovas gazda, elsősorban szántás idején, összefogott. Olykor többen is társultak, de őket erre senki sem kényszerítette.

Akárcsak a mögöttünk levő néhány esztendőben. A jelen kor parasztjai viszonylag gyorsan megértették, hogy szükségük van egymásra. Ennek eredményeként jelenleg csak Vajdaságban 440 szövetkezetben 20 000 tagot és 100 000 társult termelőt, valamint 5000 alkalmazottat találhatunk.

Azok, akik a szövetkezetekben felismerték saját lehetőségeiket, egybehangzóan sürgetik, hogy az állam fordítson az eddigieknél sokkal nagyobb figyelmet erre a szerveződési formára, hiszen a mindennapi gyakorlat azt bizonyítja, hogy azokban a falvakba, ahol még nem alakult meg a szövetkezet, a termelők kénytelenek vidéken keresni értékesítési lehetőséget. Márpedig tudjuk, hogy ha valaki kínálja a portékáját, alkudni lehet vele, s a legtöbb esetben, főleg amikor idényjellegű árúról van szó, az árvita végén nem az eladó, hanem a felvásárló jár jól.

A politikum szempontjából az sem közömbös, hogy a szövetkezetek, amennyiben fejlődésük felfelé ível, új munkahelyeket teremthetnek, s ezzel csökkenthetik a munkanélküliséget. Az már más lapra tartozik, hogy az ilyen esetleges eredmények dicsőségét sokszor éppen a hatalom megszerezésére törekvő pártok aratják le, mivel esetenként, egy-egy közösségben a választási kampány folyamán látványos eredményekről beszélhetnek, s ezzel növelhetik szavazótáboruk létszámát. Ez azonban a parasztot kevésbé érdekli. Számára létfontosságú, hogy ne kelljen egyik napról a másikra élnie, s – ne adj' isten – még fejlesztheti is a gazdaságát, amivel vonzóbbá teheti az őt követő fiatalok számára a mezőgazdasági szakmát.

Ha tehát a témából teljesen kizárjuk a politikát, a lehámozás alatt megjelenik a lényeg: a szövetkezetek megalakítása és megfelelő módon történő működtetése belátható időn belül létkérdéssé válik a gazdák számára. Az már csak rajtuk múlik, hogy mit választanak: az együttes és az eddiginél sikeresebb fellépést, vagy a további kiszolgáltatottságot.