„A világ nagy részéhez képest a magyaroknak jó életük van”

A zavargások, fegyveres összetűzések és bombázások sújtotta övezetekben felmerülő gondok és nehézségek, a lakosságban és az újságírói stábok tagjaiban egyaránt eluralkodó félelem ecsetelése mellett kötetében Hesna olykor önmagáról is szót ejt. Egy helyen arról számol be, hogy kilenc-tíz évesen egy iskolai farsangon Michael Jacksonnak öltözött: „Sokan meg is mosolyogtak: az arab kislány néger fiúnak öltözik. De ezt senki sem bántó szándékkal mondta. Érdekességnek, különlegesnek tartották. Olyan fogalmak, mint arabellenesség vagy rasszizmus számomra teljesen ismeretlenek voltak. Talán akkor ez még nem is volt jellemző Magyarországra. Bizonyára ennek köszönhető, hogy az arab származásomat mindig is ajándéknak fogtam fel, amitől az életem sok szempontból érdekesebb, különlegesebb lehet.” Beszélgetésünk elején származásáról, arab gyökereiről kérdeztem:

– Édesapám szíriai, anyukám magyar. Én Magyarországon születtem, a szüleim Salgótarjánban élnek, de rendszeresen tartjuk a kapcsolatot a szíriai rokonokkal, gyerekkorom óta sokat járunk ki, vagy ők látogatnak meg minket Magyarországon. Arabul felnőtt fejjel tanultam meg beszélni. Először arab szakra jelentkeztem, aztán Szíriában és Tunéziában éltem egy ideig. Az arab nyelv fontos volt ahhoz, hogy arabul tudjak dolgozni és interjúkat készíteni. Az arab gyökereim és identitásom nagyon fontosak a számomra.

Hogyan éli meg a háborús övezetben való tartózkodást a külpolitikai újságíró, és hogyan a nő?

– Azt hiszem, hogy ilyenkor nem feltétlenül kell ezt a két dolgot szétválasztani. Sokan férfias szakmának tartják a haditudósítást, de a nehézségek ugyanúgy érintik a férfiakat is, mint a nőket. Nem érzem úgy, hogy nekem nőként másképp kellene viselkednem, vagy más elvárásoknak kellene eleget tennem. Bár lehetett hallani arról, hogy női újságírókat bántalmaztak, én még szerencsére nem találkoztam ilyen típusú atrocitással. Újságírói tevékenységemért viszont igenis ért már atrocitás, de háborús helyzetben ez benne van a pakliban, erre fel kell készülnie mindenkinek, aki konfliktusos övezetbe megy. Sokszor sem a hatóságok, sem a hadsereg, sem a lakosság nem szereti, ha ilyen körülmények között külföldi újságírók lábatlankodnak a helyszínen, ezzel mindig számolni kell.

Emberként hogyan éled meg és dolgozod fel a válságövezetekben zajló helyzetet?

– Az ember nagyon nehezen él meg bizonyos helyzeteket. Rengeteg szörnyűséget látunk, de a terepen olyan szinten a munkára kell összpontosítanunk, egy-egy szituációban annyira gyorsan kell döntenünk, cselekednünk és dolgoznunk, hogy a tapasztalt borzalmakat nem éljük át ott a helyszínen, sokszor csak utólag csapódnak le az emberben ezek a rossz érzések és feszültségek. Megesik, hogy bennem is csak azután tör a felszínre, amikor már otthon vagyok. Utólag tudatosodik bennem, hogy bizonyos dolgok feltehetően azért történnek velem, mert az adott körülmények között dolgozom. Nagyon sokszor vannak rémálmaim, gyakran azt álmodom, hogy üldöznek, és van, amikor teljesen indokolatlanul rám tör a halálfélelem. Ezek a szimptómák minden bizonnyal a stresszes munkámból erednek: a rossz érzéseket igyekszem elnyomni a helyszínen, mert nincs időm velük foglalkozni, de előbb-utóbb visszacsapnak. Az ember megpróbálja valahogyan feldolgozni ezeket az élményeket, akár azzal, hogy kibeszéli, akár azzal, hogy ír róluk. Azért mondom mindig, hogy a Háborúk földjén című kötetem egyféle terápiás könyv. Sokat segített, hogy megírtam.

Milyen akadályok tornyosulnak elébed, miféle nehézségekkel kell szembenézned és megküzdened a terepen forgatás közben?

– Az adott helyszínen felmerülő gondokat sohasem lehet előre látni. Sokszor például nagyon nehéz sofőrt találni. Az emberek félnek, és nem szívesen vállalják, hogy külföldi újságírókat fuvarozzanak. Gyakran a nyugati tévéstábok, amelyek jóval többet tudnak fizetni nálunk, és a háborús tarifákat mindenki hozzájuk igazítja, annyira felsrófolják az árakat, hogy szinte megfizethetetlen a számunkra egy autó. Sokszor nehéz bejutni egy területre, mert lezárják azokat a részeket, ahol a hadműveletek folynak. Ilyenkor az információszerzés is nagyon nehéz, annál is inkább, mert háborús helyzetben általában rengeteg a téves rémhír, a félinformáció, amivel egyrészt a lakosságot akarják megbénítani, másrészt pedig félrevezetni az újságírókat. Ilyenkor az is külön kihívás, hogy az ember szelektálni tudjon, hogy melyik forrás hiteles, és melyik nem. A kommunikáció általában borzasztóan nehéz. Ilyen helyzetben rendszerint nem működnek a telefonvonalak, vagy zavarják őket, az internetet többnyire lezárják, és egyrészt nehéz kapcsolatot létesíteni Magyarországgal, a tévével, másrészt nehéz információt szerezni az eseményekről. Megesik, hogy az alapszükségleteket sem lehet biztosítani. Tripoliba érkezésünkkor az idén a szállodában már nem volt hely, ezért kénytelenek voltunk napokig a szálló előcsarnokában, fotelekben aludni. Ugyanakkor Kadhafi blokkoltatta a fővárosba vezető vízutánpótlást, tehát víz sem volt, a boltok többsége pedig zárva volt, így ételhez is nehezen juthattunk. Az a baj, hogy ezeket a dolgokat sohasem lehet előre tudni, mindig a helyszínen szembesülünk az adott problémával, és ott kell gyorsan megoldást találni rá, aztán vagy sikerül vagy nem, mindenesetre mindvégig higgadtnak kell maradni, nagyon fontos a lélekjelenlét.

Mennyire engedheti meg magának egy haditudósító, hogy a személyisége benne legyen a tudósításában?

– Egy tudósító nem teheti meg, hogy bármelyik féllel azonosuljon háborús helyzetben. Teljesen tárgyilagosan, elfogulatlanul és kívülállóként kell tudósítanom, de úgy, hogy a nézők mégiscsak az én szememmel lássák, az én fülemmel hallják, az én orrommal szagolhassák mindazt, amit tapasztalok. Nagyon fontos, hogy valami pluszt tudjak adni ahhoz, amit máshonnan átvett tudósításokból kaphat az ember. Sok múlik azon, hogy a tudósító mennyire képes észrevenni olyan részleteket, amelyek segítenek megérteni a történések mozgatórugóit, sokszor egy család történetéből több dolgot megértenek az itthoni nézők, mint az események felsorolásából.

Magyarán: közelebb hozod az itteni emberekhez az ottani helyzetet…

– Nagyon fontos, hogy egy kicsit értelmezzem is azokat a dolgokat, amelyek nem feltétlenül érthetőek az itteni nézők számára, hiszen egy másik kultúrában, egy másik országban, egy másik földrészen zajló eseményekről van szó. Egy magyar néző számára olykor nehezen értelmezhető mindaz, ami a Közel-Keleten vagy Afrikában történik, ezért mankót kell neki adni.

A vajdaságiak a kilencvenes években közvetlenül és közvetetten egyaránt megélték a háborús helyzetet és az azzal járó rettegést: nagyon sok férfi bujdosni kényszerült a besorozás elől, a gazdaság összeomlott, szegénység és hiperinfláció sújtotta a lakosságot, a NATO gépei bombázták az országot. A Közel-Keleten és Észak-Afrikában az emberek hogyan élik meg a háború szülte helyzetet, nekik mi a véleményük az összecsapásokról?

– Nincsen ember, aki ezt könnyen élné meg, főleg az olyan helyeken, ahol évtizedek óta békétlenség van, mint amilyen például az izraeli–palesztin válság. Bármelyik oldalon forgattam, mindig azzal találkoztam, hogy az átlagemberek szintjén nem létezik az a fajta gyűlölet, ami a híradásokból sugárzik. Igazából mindenki csak arra vágyik, hogy békében élhessen, levihesse sétálni a gyerekét az utcára, ne kelljen félnie attól, hogy feleségének bántódása eshet, amíg elmegy a boltba. Az embereknek alapvető igényük, hogy nyugodtan és békében élhessenek. Szerintem sohasem lehet megszokni a háború szülte feszült helyzetet.

Végigjártad Egyiptomot, Tunéziát és Líbiát. Hogyan látod ma az arab tavasz országait? Megítélésed szerint átültethető egyáltalán a nyugati demokrácia-modell ezekbe az országokba?

– Szerintem nem szabad abban gondolkodni, hogy a nyugati demokrácia-modellt ültessük át ezekbe az országokba, hiszen Irak és Afganisztán esetében már bebizonyosodott, hogy ez nem működik. Nem szabad erőltetni, mert kudarccal és áldozatokkal jár. Egy olyan megoldásban kell gondolkodni, ami figyelembe veszi a helyi vallási háttereket, a különböző etnikumokat, a törzsi érzékenységeket, és ezért nem lehet kizárólag egyfajta modellt elképzelni az arab tavasz országaira. Minden esetben a helyi sajátosságokat kell figyelembe venni, ami borzasztó nehéz és hosszú feladat lesz, és ennek megvalósítása is bizonyára áldozatokkal jár majd. Ugyanakkor a nyugati hatalmaknak mindenképpen segítséget kell nyújtaniuk az érintetteknek, hiszen a Nyugat nagy szerepet játszott abban, hogy idáig jutottak, és most nem lenne szabad magukra hagynia a szóban forgó országokat. A lényeg az, hogy ne a saját értékrendünket akarjuk rájuk erőltetni.

Egy helyen azt mondtad, hogy a halálfélelem csak idilli pillanatokban tör rád, amikor látod, hogy mit veszíthetsz. Mire gondoltál, amikor ez a gondolat megfogalmazódott benned?

– A családomra, a szeretteimre. Arra az életre, amit itthon kialakítottam azokkal, akiket szeretek, akik körbevesznek. Azt gondolom, hogy nekem nagyon jó életem van itthon. Azt gondolom, hogy a magyarok nagy részének jó élete van. A világban nagyon sok riasztó dolgot láttam. Sok olyan országot, ahol az embereknek olyan alapvető dolgok nem biztosítottak, hogy fürdőszobájuk legyen, lakásuk legyen, vagy akár fedél legyen a fejük felett. Mi garantáltnak veszünk olyan dolgokat, hogy van hol élnünk, van mit ennünk, hogy víz folyik a csapból… Pedig ezek nagy dolgok, és rengeteg embernek nem adatnak meg. Ezeket értékelni kell. Azt pedig főleg, ha az ember olyan szerencsés helyzetben van, mint én, hogy összetartó család és szerető emberek veszik körül. Szerintem ez a legfontosabb, és ez a legnagyobb veszítenivaló.