Bolyongás a halállal

És útjukban még az istenek is elszáradtak, mert senki sem szólította őket. Csupán egy járt még közöttük a süllyedő világban, az istenek legősibbje, az ég és a föld, az élet teremtője. Látta a rettenetes sorvadást, a gyalázatot, az önkezű pusztulást, a maga okozta, fertelmes bűnt, mégis képtelen volt felejteni a szerelemben összeömlő testek gyönyörét, a gyönyörből kibomló létezést.” Farkas Péter nem jeleníti meg a cselekményt, hanem a mindentudó narrátor szemszögéből, párbeszéd és belső monológ nélkül, fragmentumszerűen mondja el a történetet öt fejezetben. Az első azt a miliőt mutatja be, amelyben Johanna felnőtt, ahol a gyereknek is olykor le kell mennie a tér alatti katakombák egyikébe, hogy „lássa, hallgassa és szagolja, mi a bűn, hogyan ordít, akinek nyitott hasüregéből mint a fonalat tekerik föl a beleit”. A második fejezet Johanna és Szép Fülöp nászát, a férje által depresszióra hajlamos, nimfománnak tartott fiatalasszony magányosságát és a férfi huszonnyolc esztendős korában tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halálát taglalja. A harmadik fejezet Johanna hétszáznyolcvanhat napig tartó bolyongását a férje holttestét őrző koporsóval dolgozza fel, amelyből megtudhatjuk, hogy az özvegy és gyászos menete „kizárólag éjszaka utaztak, kormosan lobogó fáklyák hálós fényében, melyben csupán szellemképek körvonalazódtak, az élet és a halál mezsgyéjén megrekedt, sötéten áttetsző, komor, súlyos szövetek”. A negyedik fejezet Johanna és lánya, a két és fél esztendős Katalin infánsnő elkülönítéséről, valamint a kérlelhetetlen kegyetlenségéről híres, rendeletileg nagykorúsított V. Károly édesanyjához és kishúgához való viszonyulásáról szól. „Johannát Katalin végleges eltávolítása után befalazták” – kezdődik a kötet ötödik, egyben záró fejezete, amely a szerencsétlen sorsú nő negyvenhat év toronyfogság után bekövetkezett halálát meséli el. Farkas Péter mindvégig írásos történelmi forrásokra – korabeli okmányokra, levelekre és krónikások feljegyzéseire – hivatkozva mondja el történetét. A műben több helyen részletekbe menő történelmi áttekintés található, aminek következtében olykor az az érzésünk, mintha történelmi olvasókönyvet lapoznánk. Ilyen tekintetben a kötetet egyféle ismeretterjesztő füzetként is olvashatjuk, hiszen a cselekmény taglalásával azonos időben a szerző alapos leírást ad a korra jellemző tudnivalókról. Tudomást szerzünk néhány korabeli orvosi praktikáról, például a következőről, amellyel azt vizsgálták, nincs-e valami elzáródás a szervekben: „Gyantából, rutából, fokhagymából, zsázsából és korianderből összenyomkodott kúpot toltak a nyílásába, aztán szaglászgatták a leheletét, páráját, várták, milyen ízt érez a szájában.” Felvilágosítást kapunk egyes inkvizíciós kínzóeszközökről és büntetési módszerekről. A végbélbe nyomott vaskörték „arról voltak nevezetesek, hogy miután bevezették a testnyílásba, a csavarmentes vastengelyen mozgatott, körte alakú fejet, sziromszerűen szét lehetett nyitni”, míg a „kéjelgésért elítélt asszony meztelen altestét kiéheztetett kanmacskákkal együtt bőrzsákba dugták, aztán elvarrták a zsák száját”. A korabeli uralkodók elfoglaltságáról megtudjuk, hogy „a hatalom megtartásával és kiterjesztésével voltak elfoglalva, az intrikák és kegyencek megfékezésével, az incesztusok kezelésével és a pillanatnyi érdekeik szerint szabályozott gyilkolás és rablás bonyolításával, miként általában a tehetséges uralkodók”. Mivel Szép Fülöp szenvedélyes pelotajátékos volt, és minden valószínűség szerint ez okozta a halálát, betekintést nyerünk ebbe a maga korában igen közkedvelt férfias sportba is. Az elhangzottak mellett olvashatunk még egyházi törvények rendelkezéseiről, élve eltemetett nőkről, vagy pestisjárványról, aminek következtében „hullámzott a föld a tömegsírokból fölszálló hullagáztól”, de meg kell jegyezni, hogy a hitelesség vagy a hitelesség látszatának biztosítása nem mindig válik a mű javára. A szerző néhol felesleges mozzanatok tárgyalásával vagy a cselekmény szempontjából lényegtelen adathalmozással terheli a szöveget, mint például Johanna kísérete összes tagjának a felsorolásakor fél oldalon keresztül – egy történésznek talán még érdekes lehet, de egy szépirodalmi mű olvasójának aligha jelent valamit Johanna kilenc udvarhölgye nevének az említése. Ami regénnyé varázsolja a Johannát, az a mű költői nyelvezete. Farkas Péter lírai futamai és a maguk kegyetlenségében borzongatóan szép leírásai a szerzőre jellemző emelkedettséggel képesek visszaadni a kötet szenvedő alanyai világának sivár hangulatát, saját vesztébe torkolló világunk reménytelen voltát. Farkas Péter művében minden, még a testi élvezet ritka pillanatai is az emberi lét kilátástalanságát, feleslegességét és hiábavalóságát tükrözi. Olvasás közben lehetetlen nem észrevenni az áthallásokat korunkkal: legyen szó hataloméhségről, az orvosi tudomány kísérletezéseiről, az élsportolók megszállottságáról, vagy a mi időnkben játszódó háborúkban elkövetett kegyetlenségekről. A világ a saját kiüresedése felé halad. Valós és vélt hullákat cipelve magunkkal évszázadok óta bolyongunk ezen az úton. A farkasi mű ennek a bolyongásnak a lenyomata. Johanna élete és halála nem történelmileg, hanem egzisztencialista vonatkoztatásban izgalmas a számunkra. Johanna szenvedésében és elmúlásában az emberiség mulandósága és elkerülhetetlen pusztulása olvasható ki: „Mert bármily nyomorult volt is testében a hús, mégis csak benne érezhette a kínt és a kéjt, benne áradhatott meg a szenvedés és a gyönyör dagálya, az tudott álmodni és emlékezni a sárra, a nedűre, a mámorra és a bukásra.”