A lélekformálás állomásai

Írhatnék a Várhegyről, a Deák-szurdokról, a szőlőültetvényekről, a szorgalmas dolgos magyar emberekről, akik lófogaton hordták a bőséges termést, a kukoricát, búzát, a krumplival teli zsákokat a határból, a hegyről, az aluviális síkságról haza a házaikba, a górékba, csűrökbe, a nyári aratásról, szalmahordásról, cséplésről, szalmakazlakról, mocsarakról, amelyeken kukoricaszárakból, gallyakból készített kezdetleges tutajokkal közlekedtünk, de a legszebb ami ott volt és ott van, a Duna mellékága a homokos medrével, a víz illatával, amelyben aranyhalak és vörösszárnyú keszegek úszkáltak az átlátszó tiszta vízben. A víz fölé hajló ágról önfeledten szemléltem az alattam úszó halrajokat, azoknak vég nélküli fonalát. Máskor a ködös túlparton a fák között szarvasok vonultak órák hosszat, megszámlálhatatlan mennyiségben. Ennyi szép nagy állatot azóta sem láttam soha többé, amint néha szarvasbőgést hallatva fegyelmezetten, egymásután vonultak dél felé. A Duna néha gyönyörű kék színű volt, néha zöld, néha aranysárga, néha vörös, attól függően, hogy tiszta kék volt-e felette az ég, sütött-e a nap, reggel volt-e, dél vagy alkonyat. A homokban kagylók voltak, amelyek néha szemérmesen kinyíltak, de amikor kézbe akartam venni, becsukódtak. A homokos kis vízzel teli mélyedésekben rákok mozogtak és kis halak csillogtak. Csukákkal, pontyokkal, süllőkkel volt tele a főág és néha a vörösmartiak mind tudták, hogy aznap nagy százkilós harcsát fogtak, és akkor este nagy lakoma volt a Zsigánál, akinek a kocsmája ott volt közvetlen a töltés alatt. Tavasszal volt legszebb az erdő, amikor a sárga kakukkvirág belepte a fák alatti tisztásokat, zöldellt a fű és vízfolyások keletkeztek, amelyeken csónakon lehetett közlekedni. A kerek Papfejsze nevű tó, a Monyorósi erdészlak, az erdei kisvonatok csak növelték az élményeket, amelyek kitörölhetetlenek maradtak és örökké a természet és a földrajz szeretetét váltották ki bennem, formálva lelkemet is. A NEMZET. Kórógy. Ez a kis közösség, amely Horvátországban van Eszék és Vinkovci között, a magyarok megmaradásának példaképe lehet. Árpád kori falu, amely túlélte a törökök pusztítását, a hadak dúlását, és noha a környező falvak lakosságának többsége szláv, ők megmaradtak több mint ezer évig magyarnak, ott azon a tájon, ahol nagyon régen letelepedtek. A legutóbbi háborúban is az egész falunak menekülnie kellett, mint annyiszor azelőtt a történelem folyamán, de mindannyiszor visszajöttek a falujukba és a falu tovább él ma is. Nyelvjárásuk ősmagyar, minden falubelijükhöz szeretettel szólnak, kedveskednek: tanítónénike, tanítóbácsika, Mariska, Magduska, Mancika, Andráska, Danika, Lajoska stb., az öregeket apókának, anyókának hívják. Szorgalmas, dolgos emberek, földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoznak. Bennem él Loboda bácsi alakja, aki viszont halász volt. A közeli Valkó folyócskában fogta halászszerszámaival a halakat. Nagy sárga bajusza volt, messze elnyúlt jobbra és balra az arcától, a fején fekete kalap, az arca vörös, talán a sok pálinkától, amelyet gyakran fogyasztott. Csillogó szemek. A szájában pipa. Ujjai megsárgultak a dohánycsavarástól. Bő, fehér gyolcs ing, és bő szárú, fehér, bokáig érő gyolcs gatya volt rajta, a lábán csizma. Hálók, varsák, halászkellékek sokasága vette körül az udvarban. Barátságosan, szeretettel beszélt hozzám, mintha már régóta ismerne, holott akkor láttam először. Mindjárt megszerettem ezt az apót és vele együtt népét, nemzetét.