Másfél év után megszülettem én. Szüleim ekkor Daruváron éltek, szintén Szlavóniában. Daruvár 1944 őszén és 1945 tavaszán kegyetlen harcok színhelye volt. A városkába hol a partizánok, hol a csetnikek, hol az usztasák, hol a németek, hol az ottani kozákok egymást váltva törtek be lóháton, motorizálva vagy gyalogosan rabolva, gyújtogatva, garázdálkodva, gyilkolva a lakosságot. Apám, János nem tudott sem szerbül, sem horvátul, sem oroszul, így többször a fegyveresek megalázták. Annyit azért válaszolhatott a partizánoknak, mikor azt kérdezték tőle hogy: Kako se zoveš? – János. A többi kérdésre nem tudott válaszolni, mivel nem értette a nyelvüket, hiszen Magyarországról került Délvidékre 1941-ben. Ravasz László püspök küldte őt többed magával Jézus igéjét hirdetni és kisegíteni Ágoston Sándor délvidéki püspök urat és a szórványban élő magyarságot, akiknek anyanyelvükön hirdette az igét, keresztelt, esketett, temetett, Úrvacsorát osztott. A partizánok feldühödtek, hogy nem tudott szerbhorvátul és hogy János a neve, és nyomban a kivégzőosztag elé állították. A partizánok között véletlenül volt egy magyar rétfalusi harcos is, aki ismerte anyámat, felismerte anyám férjét és az mentette meg a haláltól. A Magyar Állampolgárság kérvényezésénél be kellett mutatnom a saját anyakönyvi kivonatomat. 1945 decemberében születtem Daruváron, tehát az anyakönyvi kivonatomat már Tito Jugoszláviájában állították ki. Apám neve Ivannak van feltüntetve. Az a János, aki Budapesten született, aki 1944-ben Kórógyon még az eredeti születési anyakönyvezett nevet viselte 1945 decemberében Ivan lett. A partizánok a Jánost akarták kivégezni, a János magyar név. Apám nem maradhatott Tito Jugoszláviájában János, Ivanra változtatták nevét és ez a neve van az én anyakönyvi kivonatomba beírva. Az állampolgársági ügyintézőnők csodálkoznak apám nevének változása miatt. A teremben több délvidéki ügyintézés folyik és hallom egy másik ablaknál is az Ivan névvel küszködnek, nyilván ott is a Jánosból Ivan lett. Apám azt szerette volna, hogy a fia Gyula legyen. Egészen 12 éves koromig Gyula voltam. Apám is a magyar falusi iskolában is, a vörösmartiak, a kórógyiak, a magyar rétfalusiak mind Gyuszinak, Gyulának, nagyszüleim és anyám Gyuszkónak hívtak. Elkerültem Eszékre és itt hiába kerestem az iskolai naplóban a nevemet, nem volt ott. Julius volt beírva. Nem tudtam, miért. Most már tudom: a Daruváron kiadott anyakönyvi kivonatomban a Julius keresztnév szerepel. Nem lehettem Gyula. Az ügyintézők fejtegetnek: Julius latinul van. Igen, felelem megadóan, holott tudom, hogy nem a Római katolikusság a nevem megváltoztatója, hanem valami más, amit azok, akik nem éltek át nehéz éveket, nem értenek és akik valamikor, egyesek talán még most is, az anyaországban jugósoknak, szerbeknek, románoknak, szlovákoknak neveznek bennünket, magyarokat. Gyula nem lehetett a nevem akkor a Délvidéken, mint ahogy nem lehettem volna Gyula Erdélyben és a Felvidéken sem. Az Antant nagyhatalmak és az utódállamok beleavatkoztak személyiségünkbe is, miközben az emberi jogok szószólói voltak. Anyai nagyapám szintén Jánosnak született Magyar Rétfaluban még 1887-ben a Monarchiában. 1945 után őt is Ivannak jegyezte az új hatalom a Nyugat beleegyezésével. A határokat Trianonban úgy húzták meg, hogy az elválasztott népek ellenségei legyenek egymásnak, de Wass Albert szerint a csillagok járása változó, és immár itt az Európai Unió, ahol ezek a határok megszűnőben vannak.
Ha ilyen történeteket olvasok, automatikusan nyúlok az atombombámért.A bregyó (saját költésű, új magyar szó, azt jelenti amit az összes pejoratív magyar szó eggyüttesen sem tud kifejezni !!!!) világhatalom munkásságának eredménye.
A '80-as évek végén, a Markovic korszakban (ez ha jól emlékszem egybe esik Kasza J. első polgármesteri éveivel, aki akkor még reform kommunyista volt) a szabadkai anyakönyvi hivatalban minden gond nélkül és (talán) ingyért magyarosíthattuk a nevünk írását.
Csak akkor még nem volt mindenki ennyire nemzeti érzelmű, mint most, hö-hö.
#2-Tiszta és érthető az Ön álláspontja alfi úr. Az persze már másodlagos és elhanyagolható mellék körülmény, hogy ezáltal a sajtószabadság magasztos eszméje is sérül. Na meg az is, hogy az olvasó és nem csupán a szabadkai, hanem a zentai is, kétszer is átgondolja majd a jövőben, hogy melyik napilapban fejtse ki a véleményét.
Szabadkából ennyi is sok, de a kiskondások privileggiumot élvezhettek eddig, és most már azt hiszik, ez a természetes joguk....
Érdekes, olvasmányos írást olvashattunk Vecseri Gyula tollából. Gyulából, Júliust faragott az államhatalom, ez sem semmi, de az sem, hogy közel két hónapig a Közös Íróasztalunk rovat online cenzúrázva volt. Semmi sem jelenhetett meg, pedig a nyomtatott sajtót is olvasva, lett volna mit megjelentetniük. Ideje lenne már egy belső vizsgálatot tartani, vagy bepótolni utólag az elmulasztottakat. Ami pedig Gyula édesapja nevét illeti, megértem a felháborodását, még akkor is és annak ellenére is, hogy az Iván férfinév a korábbi évszázadokban gyakori név volt. Az én apám nevét pedig Ferencről Franjora keresztelték át, ami pedig az anyanyelvünkön teljesen érthetetlen. Nekem már sikerült Djerdj-ről, Györgyre magyarosítani a nevemet. Ugyanezt megtehetné egy kis utánajárással Gyula is. Azért az még jobb lenne ha az anyakönyvi hivatalok visszaállítanák a korábbi állapotokat, (neveket) feltéve ha az ügyfeleknek ez ellen nincs kifogásuk.