A nagy utazás

De autóbuszozni sem egyszerű, napilapunkból mindenki tájékozódhat például a Topolatrans áldatlan sorsáról. Én balga nemrég ezt az opciót választottam, s a 45 kilométeres utat a korábbi 45 perc helyett másfél óra alatt tette meg a busz. Mivel a sofőr adja ki a jegyeket, a kalauzokat menesztették… Nagyfény magasságában már arra számítottam, hogy a sofőr megáll, s akár a zseniális jugoszláv komédiában, a Ki énekel ott?-ban körbekínál bennünket egy kupicával, s hozzálát a grillezéshez is, minek nyomán széles jókedvvel, nótázva érünk be Szabadkára, s ugyan ki bánja majd, hogy immár ott késte le a nemzetközi gyorsra a csatlakozást, hiszen az efféle kalandok minden pénzt megérnek.

Az efféle mindennapos esetek ugyan nem teljesen pontosan festik le egy ország állapotát, de amikor a hatalom azt a sikersztorit nyomatja, miszerint Szerbia már idén elérheti azt az állapotot, hogy EU-tagjelölt lesz, másra nem tudok gondolni, mint hogy a kormányzat emberei nemhogy buszon és vonaton nem ültek az utóbbi tíz évben, de sofőrjükkel is csak addig merészkednek, amíg az autópálya azt megengedi. Emlékszem, úgy 2004 táján egy budapesti Balkán-szakértő (aki érti is a délszláv nyelveket, s nem önjelölt elemző) abban fogadott velem, hogy 2007-re Szerbia EU-tag lesz. Már akkor is csodálkoztam az efféle kincstári optimizmuson, de ma is csak pislogok, amikor elsősorban a belgrádi politikusoktól mást sem hallhatunk, hogy nemhogy milyen jó lesz itt, de már most is milyen ragyogóak az állapotok. A súlyos erkölcsi hátralékkal bíró ellenzék érthető módon ennek pont az ellenkezőjét állítja, de íme, már a haladók is az EU felé akarnak haladni.

De nem is a cél körüli konszenzussal van a baj. Hanem az állapotokkal. A közlekedés nem minden, bár a modern társadalmak sem alakultak volna ki a vasút nélkül – lásd az angol iparosodás sikertörténetét. Ehhez képest hogyan akarhat valaki bármit is termelni Szerbiában, majd azt elszállítani a fizetőképes Nyugat-Európába, ha Topolya és Nagyfény között a vonat úgy 10 km/h-val megy, többel veszélyes lenne, nem bírják a sínek. Már ha megy, és nem vár valamit szemből, mint a minap, amikor fél óráig vesztegelt – és ezért értük utol a vonatot Szabadkán. Vajon „a szerb csoda” mai álmodói azt gondolják, hogy erről a külföldi befektetők nem tájékozódnak? Egy másik, szintén fontos feltételről nem is beszélve: a potenciális dolgozók szaktudásáról. Minden funkcionárius azt emeli ki előnyként, hogy errefelé milyen képzett a munkásosztály, a munkamorálról nem is beszélve. Csakhogy még a kezdő piackutató is rögtön látja, hogy ott, ahol évtizedek óta agonizál az ipari termelés, vagyis a munkások lebzselnek, mást úgysem tehetnek, ott ez a ragyogó tudás megkopik, elévül, és semmit sem fog számítani.

Az idegen nyelvek tudásának fontosságáról meg ne is szóljunk. Ha minden így megy, Szerbia új államfője vagy kormányfője az a Tomislav Nikolić lesz, aki még az egyetemet sem fejezte be, és semmilyen idegen nyelven nem beszél. Igaz, ettől még lehetne normális ember és jó építésügyi technikus. Még jó helyi politikus is válhat belőle. De ha ő lesz az ország első embere, nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a kontraszelekció ragyogó példája. És akkor a vasutasok is nyugodtan vonogathatják a vállukat, akár manapság, mondván, ugyan mit tehetnek ők arról, ha egyszer késik, másszor siet a vonat?